Tudod, komám…

Örülök, komám, hogy hoztál magaddal fotográfust – mosolyog az 1965-ben világbajnokságot nyerő női kézilabda-válogatott mestere –, mert így mindjárt csinálhat egy mellkasröntgent. Elkapott az influenza, most már kifelé jövök belőle, de azért kíváncsi lennék a felvételre. Ha kifekszem, már túl is lennék rajta, ám manapság is olyan vagyok, mint a keljfeljancsi, ki nem bírnám egész nap az ágyban. Különben is, ki kell használni minden percet. Tudod, hogy elszaladt nyolcvanöt év? Mostanság még gyorsabban telnek a napok. Én lassulok, az idő rohan… Na, de kérdezzél, komám! Kiszámoltam, te vagy a huszonegyedik riporter, aki interjút készít velem, ez nyerőszám, ugye, tudod?

Remélem, ezúttal is az lesz. Bogyi bácsi, amikor ezerkilencszá…

...nézd csak, ez az egyik kedvenc cikkem. Három éve, karácsonykor jelent meg a Magyar Nemzetben. Örökös, hármas szeretet fogságában a címe, elsősorban édesapámról, a fiamról és rólam szól. Édesapám és a fiam már meghalt, az Isten nyugosztalja őket, de a drága fiam olyasmit hagyott maga után, ami Melocco Miklós szerint is örök érték. Tudod, Richárd kiváló szobrász volt. Ma is hármas szeretet fogságában élek ám. Beszélsz angolul? Igen? Akkor így mondom: a number one a sport, a number two a zene, a number three a képzőművészet. Az a vitrin a sportról szól, ott lent, ott vannak a kedvenc lemezeim, amott meg a fiam alkotásai. Széchenyi, Pilinszky, Petőfi, Illyés, rájuk ismersz, ugye? Ott van kettőnk életműdíja is. És ott fent, látod, ott a világbajnok csapat képe. Hárman már elmentek közülük. Két temetésen én tartottam a gyászbeszédet, de alig tudtam elmondani. Olykor kegyetlen a sors. Van, hogy ad, de van, hogy elvesz… Nézed az Európa-bajnokságot?

Amikor csak tudom.

Jó érzés Pálinger Kati mosolyát látni. Sugárzik róla, hogy szereti a kézilabdát. Nem véletlenül vezéregyéniség. Egyszer kapott tőlem egy érmét, hogy átsegítse minden bajon, remélem, őrzi még. Vagy itt van Görbicz Anita. Május tizenharmadikán született, tehát a bika jegyében. A montreali olimpián bronzérmet nyerő kezdőcsapatomban négy játékos is bika volt. A bikák nincsenek is tisztában azzal, mennyire bikák tudnak lenni. Vérten Orsi csodákra képes. Rettentően sajnálom, hogy megsérült. De örülök, hogy ő is meghosszabbította a szerződését Győrben. A titkos ászom pedig

Tomori Zsuzsi. Ha valaki nem tudná, az őse, Tomori Pál azok között volt, akik 1514-ben leverték Dózsa György parasztseregét. Nem kell ám félteni a lányokat, jók lesznek ám. Imre Vili pedig jó edző. Tudod, honnan tudom? Onnan, hogy ő is használ mágneses táblát. Én is használtam! Itt van a fiókban.

Ezerkilencszázhatvanöt óta?

Akkor még nem volt meg. Később kaptam, de nézd csak, ráragasztottam az összes játékost a világbajnok csapatból. Így egy életen át velem vannak.

Létezett titka annak a válogatottnak?

Hogyne létezett volna! Nagyon szerettük egymást! Annyira, hogy öt éve, amikor a nyolcvanadikat ünnepeltem, az általam huszonhárom éven keresztül irányított válogatottakból kilencvenhét lány köszöntött fel. Már akkor hálát adtam Istennek és a feleségemnek, Editkének, hogy addig életben tartott, és tessék, öt év elteltével még mindig itt nosztalgiázom. S elmondok még valamit: gyakran fogtam magam, felültem a vonatra, és titokban elutaztam megnézni a vetélytársakat. Ez az idő tájt nem volt divat, én is a saját pénzemen kirándulgattam, de egy forintért sem volt kár: amikor legközelebb találkoztunk, addigra kidolgoztam azt a taktikát, amivel a feltérképezett rivális legyőzhető. Általában le is győztük. Egyébként sokan faggattak már arról, akkoriban miért esett kevesebb gól.

Azt nem állítom, hogy éppen ezt akartam kérdezni, de ha már itt tartunk: miért?

Mert rövidebb volt a játékidő… Hej, milyen szép időket éltünk. Ha külföldön jártunk, nem hagytam békén a játékosokat, vittem őket múzeumba, hangversenyre, mindenhová, amiről csak azt gondoltam, hogy a hasznukra válik. Így jutottunk el aztán odáig, hogy amikor évek múltán választhattak, Versailles-ba vagy egy pezsgős párizsi vacsorára mennek, előbbi mellett döntöttek. De jó lenne még egyszer Párizsban sétálni… Nekivágni a Louvrenak, mint hajdanán a lányokkal, teremről teremre járni, aztán hosszasan elmerengeni Delacroix képeinél... Sokáig persze nem időznék Franciaországban, hazahúzna a szívem. Volt ajánlatom külföldről, nem is egy, az azonban sosem jutott eszembe, hogy elhagyjam ezt a kis országot. Ugye, nem bűn, hogy szeretem Magyarországot? S ugye, az sem bűn, hogy fradista vagyok? Figyeld csak, komám, még a párnám is zöldfehér. Tudod, hogy mielőtt kézilabdázni kezdtem, fociztam?

A Ferencvárosban?

Nem, a SZAC-ban. Deák Bambával. Na, ő később futballozott a Fradiban! Középiskolás koromban Molnár Zoltán közölte velem: fiam, balkezes vagy, ez nagy kincs, ezért mostantól nem rúgod, hanem dobod a labdát. A tanár úr szerettette meg velem a kézilabdát, még úgy is, hogy ha valaki pontatlanul passzolt, annak a hátsójára rásózott egyet a fapálcájával. Meglehet, ügyes kézilabdázó vált volna belőlem, csakhogy egy korai sérülés miatt fel kellett hagynom a játékkal. Jól állok memória terén, ám ezt akkor se feledném, ha rosszul állnék: a válogatottal készültünk, s az egyik edzés előtt fociztunk. Bolla Rudival egyszerre rúgtunk a labdába, aminek az lett a vége, hogy a térdemben elszakadtak a szalagok. Ez akkor egyet jelentett a pályafutás befejezésével. De minden bizonnyal a sors akarta így, mert hamarosan már edzőként bukkantam fel a pályán. Megesett, hogy egyszerre öt csapatom volt, mert a családomat csak így tudtam eltartani. Végül ezerkilencszázötvenötben megbíztak a válogatott irányításával.

Látja, erről mindenképp kérdezni akartam: Bogyi bácsi, amikor ezerkilencszá…

...nem, nem gondoltam volna, hogy huszonhárom évig szövetségi kapitány leszek. Már hetvenkettőben lejegyeztem a naplómban, hogy nem bírom tovább, mégis maradtam hetvennyolcig. Ez a huszonhárom esztendő, no meg az életem további hatvankét éve annyi rejtelmet takar, hogy abból regényt írhatnék. Elárulom, neki is kezdtem már nem egyszer, de az ötödik oldalnál tovább nem jutottam.

Ahogy hallgatom, az az érzésem, ráér még vele.

Kedves vagy, komám, ám én már csak az emlékeimből élek. Vagy csak azért élek, mert emlékezem. Azt tudod, hogy sosem volt pályaedzőm? Egy segítőm volt és van, az én drága jó Editem… Emeld csak le, légy oly szíves, azt az alkotást. Ezt is a fiam készítette, a nyolcvankettes világbajnokságra. Bár sosem beszélt róla, valószínűleg rám asszociált, hiszen a labda a szobor bal kezében van. Mondom, többtáskányi emlékem van. Talán érdemes lenne még egyszer nekiállni annak az életregénynek…