Sámson ereje

A Búsuló Juhász szomszédsá gában, na, ott van a nagy élet. Hajdúsámson, Radnóti utca 2. Kétszintes családi ház, igaz, kívülről úgy fest, még nincs teljesen kész. Az alagsor berendezése nagy fejtörést okozna bármelyik lakásmagazin szerkesztőjének: a helyiség egyik végében egymásra tolva az általános iskolából ismert padok, rajtuk a hozzájuk való székek, valamint a régiségbolt pultjaira kívánkozó számítógépek, míg a másik oldalon egy cirka kétszer két méteres szőnyeg van leterítve, fölötte bokszzsák lóg.

Helyben vagyunk. Mármint a Harangi Imre Sportegyesület (HISE) edzőtermében. A „minden igényt kielégítő” jelzővel a legjobb indulattal sem ruházhatjuk fel, mégis megvan a varázsa. Mondhatjuk azt is, hogy árasztja az otthon melegét, s ez a megállapítás duplán helytálló: egyrészt működik a radiátor, másrészt Máté Attila vezetőedző házában vagyunk.

Hogy a lényegre térjünk: keddenként és csütörtökönként – mások mellett – itt izzad Ungvári István (48 kg) és Varga Miklós (60 kg), az egy hete véget érő kontinensbajnokságról egyaránt harmadikként hazatérő ökölvívó. Hétfőnként, szerdánként és péntekenként a városi iskola tornaterme szolgál az edzések helyszínéül, de hogy nem hétköznapi foglalkozásokról van szó, arra csak egy példa: amióta HISE a HISE, nem tréningeztek valódi szorítóban a legények (mármint Sámsonban). Merthogy a suliban azért lehet mímelni a ringet, elég ehhez néhány kötelet a falhoz rögzíteni…

Aki a diszkóban akar nagyfiú lenni, ne jöjjön

„Időnként felvetődik bennem, ha a srácok tehetségének megfelelő edzőteremben készülhetnénk, mire lennénk képesek, aztán rendre abban maradok magammal, hogy akkor rátehetnénk még egy lapáttal – morfondírozik Máté Attila. – De nem akarok panaszkodni, örülünk annak, amink van, és csendben tesszük a dolgunkat. Az eredményt ugyanis nem a sopánkodás, hanem a becsületes munka hozza meg.”

Ha a szakember nem is kesergett, mi megtehetjük: nemhogy ő, a versenyzők sem kapnak pénzt azért, amit csinálnak; az önkormányzat nemrég négymillió forintról hárommillióra csökkentette az egyesület támogatását; megszűnt a sportösztöndíj is; a körülményekről pedig már esettszó. Ráadásul amiért nem kell fizetni, azt sem kapják meg: noha a bronzérmesek vasárnap óta idehaza tartózkodnak, a polgármester asszonynak még nem jutott ideje arra, hogy egy „Gratulálok, fiúk!” kíséretében a kezüket megszorítsa…

Az 1936-os berlini olimpia könnyűsúlyú bajnokának nevét egy évtizede viselő klub mégis él és virul: a 12 ezer lakosú városból huszonöten-harmincan látogatják az edzéseket (egy témába vágó aranyköpés Máté Attilától: „Télen megszaporodunk, mert olyankor a hideg miatt többen betérnek…”). Néhányan azzal kopogtatnak be, hogy csupán hobbiszinten kívánnak bunyózni, de őket udvariasan – no meg irreálisan magas tagdíjat kérve – elutasítják az elöljárók, tudniillik „…azokkal nem szívesen kínlódunk, akik csak azért akarnak bokszolni, hogy a diszkóban a nagyfiút játsszák”. Akit viszont az ökölvívás szeretete vezényel, tárt karokkal várják – Máté Attila itt említi meg Rabi Zoltán nevét, aki enyhe túlsúllyal, 78 kilósan lépett be először az ajtón, míg ma már egy magyar bajnoki bronz párosul 62 kilogrammja mellé.

Van az úgy, hogy a fehér radiátor nem fehér

„Nálam az a jó bokszoló, aki ha azt kérdezem tőle, milyen színű ez a radiátor, visszakérdez: milyen legyen? – mutat az első, ránézésre fehérnek tűnő fűtőtestre a tréner. – A sámsoni bokszolók ereje abban rejlik, hogy ha kell, meghalnak a ringben. Nincs olyan edzés, hogy ne feszülnének meg, és mivel ez a mentalitás a vérükbe ivódott, a versenyeken visszaköszön a fanatikus győzni akarásuk. Ettől függetlenül előfordul, hogy vereséget szenvednek, de ha ezt emelt fővel teszik, éppoly büszkék vagyunk rájuk, mint ha nyertek volna. Ez a bátrak sportága, ha kikapsz, az fáj, ám tiszta lelkiismerettel könnyebb elviselni a vereséget.”

Na de beszéljünk a sikerekről! Hajdúsámson honlapján a Muskátli népdalkört, Seres Géza főorvost és Varga Miklós öklözőt emlegetik a város hírességei között. Minden tiszteletünk a virágos jókedvében nótázgató együttesé és a doktor úré, azonban e helyütt szűkítsük le a kört a sportolóra. Erős a gyanúnk, nagyon kevesen tudnának úgy végigmenni azon az úton, ahogy ő tette. Három esztendő alatt elvesztette édesapját, édesanyját és bátyját is, és a szörnyű tragédiák sorozata után került Máté Attila gyámsága alá, aki feleségével együtt, két édesgyermeke mellett immár évek óta a legnagyobb szeretetben neveli. Ennek is betudható, hogy bár a sors nemegyszer padlóra küldte, Miki újra és újra talpra állt. Barátjához, Ungvári Istvánhoz hasonlóan a debreceni Povolny Ferenc Szakképző Iskola tanulója, a zsebében lapul már egy burkolói végzettséget igazoló oklevél, miközben olyan hatékonysággal osztogatja a pofonokat, hogy azt Bud Spencer is megirigyelné. Különben nem az a típus, aki fényezi magát: „Szeretnék megfelelni a magammal szemben támasztott követelményeknek, ezért mindig és mindenütt győzelemre török. Az edzésen és a különböző viadalokon is a legjobb akarok lenni, ha a Hóember-kupán indulok, még azon is.”

Fentiek ismeretében maradjunk annyiban: alig múlt 21, de sokak számára már most példakép lehetne.

És itt van persze az egy híján 20 éves „Ungi”. Családi háttere nem rózsás, a tanórák és az edzések között dolgozik, hogy besegítsen odahaza. A hozzáállásáról csak annyit, hogy mestere visszaemlékezése szerint nyolc éve jelentkezett nála ökölvívónak, amikor ráállt, 22 kilót mutatott a mérleg. Már 28-ra „felhízott”, amikor megbökte a szakember oldalát: szeretné összemérni erejét „a” Nyikossal. Máté Attila ugyan igyekezett menteni a menthetőt, mondván, a kiszemelt rivális kétszer nagyobb nála, a harcias ifjú addig-addig járt a nyakára, amíg össze nem engedte őket. A végeredményt alighanem most közli először bármelyik újság: Ungvári úgy elagyabugyálta Nyikost, hogy utóbbit soha többé nem látták edzésen.

Már senki sem kérdezi, hogy honnan jöttek

Mindent összevetve: nem csoda, hogy a Hajdúsámson és Debrecen közötti – hivatalosan 12.4 kilométeres – távolságot gyakorta oda-vissza futva teljesítő Ungvárira és a hét végi szabadnapjain is tréningező Vargára úgy néznek fel a HISE tagjai, mint kisgyerek a zsiráfra. Kalapunkat ugyanakkor Máté Attila előtt is megemeljük: a délelőttjeit a gépjárművezetés gyakorlati oktatásával, a délutánjait bokszedzések levezénylésével, míg az estéit a jogosítvány megszerzéséhez elengedhetetlen elméleti foglalkozások megtartásával (ezért az alagsori padok és székek!) töltő családapa 2006-ban vett részt saját diplomaosztóján: 40 éves fejjel végezte el a Pollack Mihály Műszaki Főiskolát.

„Rohamtempóban zajlik az életünk, lám, még a házunk befejezésére sem jutott idő. Nem is az az érdekes, hogy én miként bírom, hanem az, hogy a családom miként bírja… – jegyzi meg Attila fiát is a tanítványai között tudó szakvezető. – Azért az előrelépés tetten érhető, bevallom, Tóth János elnökkel hízik a májunk, hogy amíg tíz éve a »Honnan jöttetek?« kérdésre a srácok azt felelték, Debrecenből, mert nem akartak magyarázkodni, addig ma már rávágják: Hajdúsámsonból. Amúgy ezt sokszor már kérdezni sem kell tőlük, mivel egyre többen tudják, hogy kik és honnan valók vagyunk…”