Lajos mindenese

Mielőtt kiderülne, hogy miért jár valaki két biciklivel, idézzünk az írásból: „Nálunk, a Lajoskomáromi Sport Körnél van egy ember, aki 43 éve,megszakítás nélkül a falusi sportért dolgozik. Volt időszak, amikor két faluban és több településen segítette egyszerre a labdarúgást – szertárosként, edzőként, intézőként és játékosként. Még ma is rendszeresen játszik a lajoskomáromi öregfiúk csapatában. Ő a pálya gondnoka, edzője a serdülő- és az ifjúsági csapatnak, intézi a csapat ügyeit. Pedig elmúlt 57 éves. Tavaly súlyos baleset (a halálból tért vissza), hét hónap kihagyás után hatalmas lelkierővel párosulva tért vissza. Ez az ember én vagyok…”

Nos, ez az ember Pleizer Ferenc.

Mivel a levelében azt is olvashattuk, hogy „…leírni azt a sok nemes cselekedetet nem lehet, amit az elmúlt 40 évben tettem”, úgy gondoltuk, mindenkinek jobb, ha személyesen elmondja. És ahogy az a fair play díjra pályázó úrtól elvárható, a sorait „sportmindenesként”, továbbá a Lajoskomáromi Győzelem TSZ Sportegyesület technikai vezetőjeként aláíró Pleizer Ferenc készséggel megosztotta velünk élettörténetét. „Nyolctól négyig mindenképpen a pályán vagyok, még ebédezni sem megyek, akkor jönnek, amikor csak akarnak” – üzente még a látogatásunk előtti napon, mi sem természetesebb hát, hogy fél tizenegykor ő volt az első ember, akibe a klubházba lépve botlottunk. Igaz, rajta kívül más nem tartózkodott ott.

„Ott az a zászló a falon. A Iapolcai Bauxité. Régen kaptuk. Na, azok az idők már nem jönnek vissza. Az emlékek szerencsére megmaradnak. Itt van például előttem, hogy 1966-ban köteleztem el magam a labdarúgás mellett: játékos és pályagondnok lettem. Tizenöt esztendős voltam, amikor a Mezőkomáromban elkezdtem focizni, az edzések és a meccsek után édesanyám mosta a csapat szerelését, én meg estenként gondoztam a pályát. Édesanyám dolgát kicsit nehezítette, hogy akkor nem volt mosógép, így kézzel kellett tisztítani a dreszszeket, viszont az öltözőt nem kellett kitakarítanunk, ugyanis az sem volt… Jó fizetséget kaptunk ám: egy magyar hold kukoricáért dolgoztunk. Hej, de szép idők voltak azok! Egy labdánk volt, ha valaki elrúgta jó meszszire, addig állt a meccs, amíg meg nem találtuk. Szóval tizenöt évesen kezdtem, és azóta is ezt csinálom. Nekem ez az életem.”

Vendéglátónk jóvoltából percek alatt képbe kerülünk a mezőkomáromi, valamint a lajoskomáromi futball múltját illetően, többek között megtudjuk azt is, hogy 1979-ben a Mezőkomáromból Lajoskomárom II lett, továbbá hogy nemcsak az I, hanem a II is mehetett a TSZ hévízi üdülőjébe – két hétre alapozni… A ballábas Pleizer azonban nem elégedett meg azzal, hogy – az ő szóhasználatával élve – a „Lajos” igazolt labdarúgója, szervezkedett, intézgetett, sőt idővel edzéseket is vezetett az ifiknek. S már akkor leveleket írt…

„Hogy Mezőkomáromban ne menjen tönkre a pálya, összehoztam egy öregfiúk-bajnokságot. Tolna, Somogy és Fejér megyei együttesek indulhattak, sportorvosi engedély nem kellett, mindenki a saját felelősségére játszott. Időközben felvettem a kapcsolatot az MLSZ-szel, szépen kértem tőlük ezt és azt, mire jött is Pestről a csomag: hol mezeket, hol labdákat, hol kapuhálót, hol szabadidőruhát küldtek. A főtitkár, Berzi Sándor nagyon rendes volt, ezt feltétlenül írják meg! Jól néztünk ki, az öregfiúkcsapatunk kikocogott a pályára – a szövetségtől kapott címeres dresszben…”

Egy ünnepélyes díjátadás során Pleizer Ferenc köszönetet mondana Mosberger Pálnak is. Merthogy a Lajoskomáromi TSZ SE-hez 40 évig hű Mosberger Pál volt az, aki anno szólt néhány szót az érdekében Macher Pál polgármesternél, így alkalmazta előbb közhasznú munkásként, 2001-től pedig köztisztviselőként az önkormányzat.

„Heti negyven óra a munkaidőm, de ha nyolcvanat nem dolgozom, akkor egyet sem! Nyaranta reggel hattól este kilencig locsoljuk a gyepet, ilyenkor folyamatosan kint kell lenni, mert ebben a mai világban már semmit sem lehet őrizetlenül hagyni. Papíron a szombat és a vasárnap szabad, de akkor vannak a meccsek, hát hogy maradjak otthon?! Edzője vagyok ráadásul az U11-es, az U16-os és az U19-es csapatnak is… Nálam nincs ám olyan, hogy valaki reklamál! Ha megteszi, hiába a csapat legjobbja, azonnal lecserélem.

Inkább veszítsük el a mérkőzést, de nekem senki se szájaljon a pályán! És ami még felbosszant, ha elmarad a találkozó. Én ilyesmibe nem is megyek bele. Ha az ellenfél jelzi, hogy nem tud kiállni, megállapodom vele egy másik időpontban, csak játsszuk le a meccset. Az én szememben az nem sportember, aki azt nézi, hogyan lehet óvni. Biztosan bennem van a hiba, de istenemre mondom, így szép az életem. Ha nem így telnének a napjaim, abba belehalnék. Egyébként tavaly majdnem meghaltam, rám dőlt a fa, a fejtetőm be-, míg a bokám kis híján leszakadt. Napokig kómában feküdtem, de talpra álltam. A fejemben azóta egy platinát, a bokámban meg nyolc csavart hordok, ám a lényeg, hogy itt vagyok. Gipsszel a lábamon már rakosgattam fel a hálót a kapura, és amint tehettem, az öregfiúkhoz is visszatértem. A legbüszkébb arra vagyok, hogy közel az ötvennyolchoz sem viszik el mellettem a labdát a harmincöt évesek.

Nem hiába hívtak és hívnak Robinak!”

Mivel e b ben a pillanatban úgy bámulhattunk, mint borjú az új kapura, Pleizer Ferenc kérdés nélkül megmagyarázta, hogy ő valójában miért Robi, és nem Feri: „Mindig is gyors voltam. Sokak szerint úgy mentem, mint hajdanán a Tünde robogó, harmincöttel hátszélben. Így lettem előbb Robogó, abból pedig jött a Robi. Feriként szerintem nem is ismernek; még Fehérváron dolgoztam, amikor a fizetési szalagomra is azt írták, hogy Robi. Ha éppen Lajosban biciklizek, és meglátnak a gyerekek, ők is azt kérdik egyből: Robi bácsi, mikor lesz edzés? No, amikor ezt kérdik, olyan boldog vagyok, hogy kitekernék a világból!”

És akkor tisztázzuk, miért támasztja két kerékpár a sporttelep falát, amikor csupán egyvalaki található ott.

„Egy helyi és egy távolsági járatot üzemeltetek. A távolságival közlekedem a mezőkomáromi otthonom és Lajos között, a helyivel meg értelemszerűen Lajosban járok. Mondjuk akkor, amikor ki kell plakátolnom a következő hazai meccset. Láthatják, én vagyok itt a mindenes. Szerelek, vasalok, mosok – könnyíti a helyzetemet, hogy nekem már van mosógépem. Nyugdíjas állás ez, jól elvagyok. Jut eszembe, egyszer itt játszott a Fradi-öregfiúk, a polgármester helikopterrel hozta a meccslabdát, de amint kiszállt, és a levegőbe dobta, a propeller szétvágta. A labda sajnos odalett, jobban mondva lett belőle sok kis labda.”

Ennél is fájóbb az 1970-es eset. Történt, hogy a Mezőkomárom 4–1-re legyőzte a Sárosdot a Szabad Föld-kupa megyei döntőjében, ám a trófeát valaki meglovasította a helyi könyvtárból.

„Azóta sem találjuk, holott még a Forró nyomon stábja is dolgozott az ügyön. Az emlékét persze őrizzük” – fűzi hozzá Pleizer Ferenc, és a fotós kolléga kedvéért már indul is dekázni. Előtte még gyorsan eldicsekszik a „Testnevelés és sport érdekében végzett kiemelkedő munkájáért” kapott kitüntetéseivel (szép gyűjtemény!), aztán már táncoltatja is a fején a labdát. Csak óvatosan, vigyázzon a platinára, kérjük, mire nevetve mondja: „Ó, az olyan kemény, hogy ha fejszével kupán vágnának, akkor sem fájna.”

Jó neki.