Legenda született

Amiben a színjátszás terén egy aránt nagyot alkotó nagyapjának, Benedek Tibornak, illetve édesapjának, Benedek Miklósnak megannyiszor része volt, az most a vízilabdázó Benedek Tibornak is járna. Felállva, vastaps kíséretében kellene követelni: „Vissza, vissza, vissza!” Fájdalom, a függöny végérvényesen legördült – legalábbis válogatott szinten. De nemcsak a legutóbbi, hanem a korábbi gálaelőadások is élénken élnek bennünk, így nem nehéz feleleveníteni a mesés múltat. Forgassuk hát visszafelé az idő kerekét – megállva az egyedülálló pályafutás jelentős állomásainál…

2008

Először, másodszor és … harmadszor!

Amire elkezdődött a pekingi játékok záróünnepsége, az ötödik ötkarikás viadalán részt vevő, 36 esztendős Benedek Tiborra mint háromszoros olimpiai bajnokra nézhettünk fel. Csapatkapitányként vezette sikerre a magyar válogatottat, hogy aztán – háromhetes kínai tartózkodása során először – ömöljön belőle a szó.

„Kívülrőlkönnyebbnek tetszhetett ez a döntő, mint az athéni, de… Négy év megpróbáltatása, jó néhány ezüstérem volt a társaság mögött, mégis megnyertük! Többek között – vagy inkább elsősorban – azért, mert jól működött a csapat. Nekem mint csapatkapitánynak az volt az egyik legfontosabb feladatom, hogy jól működjön. Athénban a szeretet tartott össze minket, Pekingben a tehetség. No meg az egység. Mert aki azt mondja, hogy a vízben észrevette, ki a fiatal és ki az öreg, valótlant állít. Nem fiatalokból és öregekből állt ez a válogatott: tizenhárom egyenrangú emberből. A sikerekből mindenki egyformán kivette a részét! Ami engem illet: húszévesen egyedül pólóztam, meg akartam váltani a világot, minden pillanatban gólt akartam dobni. Most pedig csak a csapat érdekelt, semmi más! Számomra lényegtelen volt, hány gólt dobok, dobok-e egyáltalán. A tizenhat éves folyamat a hiúság feladásával járt, de így van rendjén. Pekingben már nem éreztem magam világmegváltónak, arra ügyeltem, hogy a fiatalok is átélhessék, amit én Sydneyben és Athénban. Nem az számított, hogy hatan háromszoros, hárman kétszeres, míg négyen egyszeres olimpiai bajnokok lehetnek, hanem az, hogy Magyarország nyerjen.”

S amikor nyert, Benedek Tibor – továbbá Biros Péter, Kásás Tamás, Kiss Gergő, Molnár Tamás és Szécsi Zoltán – mítosszá vált. Hiszen háromszor, ráadásul három egymást követő olimpián játszották el tiszteletükre a Himnuszt.

Isten áldja meg őket!

2007

Kemény Dénes akkor lendített egy hatalmasat a csapat szekerén, amikor megegyezett Benedek Tiborral abban, hogy – miután 2005 májusában lemondta a válogatottságot – visszatér a legeslegjobbak közé.

Harmincöt esztendősen…

„A vízilabdázás nekem az életet jelenti. A mi viszonyunk eleve elrendelés. Azt gondolom, semmi máshoz nem értek annyira, mint a vízilabdázáshoz, ezért kötelességem minél tovább és minél jobban űzni ezt a sportágat. Alig töltöttem be a húszat, amikor már azt kérdezték tőlem az újságírók, hogy mivel foglalkozom majd, ha abbahagyom a vízilabdázást. Nem tudhatták, hogy nekem ez nem tíz-tizenöt éves periódus az életemben. Nekem ez maga az élet.”

Emlékezetes, a balkezes klasszis korábban szívritmuszavarai miatt vett vissza a tempóból (csak a nemzeti együttesbeli szerepléstől vonult vissza, akkori klubjában, a Honvédban folytatta), így újbóli színre lépésekor a legtöbbször a „Nem félti az egészségét?” kérdés hangzott el. A válasz őszinte volt: „A szeretteim nagyon aggódnak a szívem miatt, azonban tudják jól, akkor fájna csak igazán, ha nem pólózhatnék úgy és annyit, ahogy és amennyit szeretnék.”

És visszatért – hála az égnek. Utóbb úgy fogalmazott: góljaira és tapasztalatára valószínűleg szükség volt.

Mi fogalmazzunkúgy: rá volt szükség.

2004

Magyarország–Szerbia 8–7…

„Vannak sportágak, amelyekre születni kell. Ilyen a vízilabda is. Azt mégsem állítom, hogy én született vízilabdázó vagyok. Sosem tartottam magam zseniális képességű játékosnak, viszont a kitartásommal, a türelmemmel és a szorgalmammal a legjobbak közé tudtam kerülni” – árulta el egyszer Benedek Tibor, és ha valami, az athéni játékok fináléja tökéletesen bizonyította, hogy kitartással, türelemmel és szorgalommal mire lehet vinni.

Például arra, hogy egy, már elveszettnek hitt döntőt, méghozzá olimpiai döntőt a maga javára fordítson valaki. Jobban mondva: a maguk javára fordítsanak valakik. Számszerűsítve: tizenhárom zseni, no meg a zsenik zsenije, Kemény Dénes. Aki abban a csapatban játszott, aki felülkerekedett a gyakorlatilag győzelemről vagy halálról döntő mérkőzésen Szerbián, ott és akkor, vagyis az Olümposz „tövében”, 2004. augusztus 29-én a vízilabdázás istenévé nőtte ki magát.

Benedek Tiborral az élen.

2000

A nyolc esztendővel ezelőtti, Sydneyből érkező beszámolókat akár így is összegezhetjük: Benedek Tibor átlagos teljesítményt nyújtott – szeptemberben. (Azért zárójelben jegyezzük meg: ami nála átlagos, másoknál kiemelkedő produkciót jelent…). Aztán elérkezett 2000 októberének első napja. És Benedek… És Benedek… És Benedek… A helyzet az, hogy azóta sem találjuk a szavakat. Tudniillik olyasmivel kápráztatta el a világot, amire kizárólag a legnagyobbak képesek. Négy gólt dobott az Oroszország elleni aranycsatában! A rivális összesen hatig jutott… Nemhiába vallja: „Egy döntőben nem az a lényeg, kivel játszol, hanem az, hogy mit teszel bele a meccsbe saját magadból.”

Hát ő aznap mindent beletett. A 13–6-os diadal után át is vehette élete első olimpiai aranyát. Hogy az több volt, mint szimpla arany, mi sem jelzi jobban, minthogy ma is úgy beszél róla, mint pályafutása legfontosabb érméről. Talán azért is, mert elképesztő mélyről kapaszkodott fel a csúcsra: 1999ben doppingvétség vádjával nyolc hónapra száműzték a vízből, és csak 2000. április 28-án, 140 nappal a megnyitó ceremónia előtt szállhatott vissza. De! A 140, valamint a sydneyi játékok addigi 16 napja elég volt neki ahhoz, hogy azon az ominózus október elsején példaképe, Faragó Tamás nyomába érve nyakába akasszák a legszebben fénylő, öt karikával ékesített medáliát.

Az év krónikájához tartozik, hogy karácsony előtt beválasztották minden idők legjobb magyar vízilabdázói közé. Huszonnyolc esztendősen valóra vált ifjúkori álma.

Merthogy…

1980

…„Gyerekként mindig híres vízilabdázó akartam lenni”

Az lett.

De még milyen híres.

Hozzá hasonlóan híreset talán csak Magyarországon tudnánk mutatni.

Kész szerencse, hogy édesapja Csapó „Dudiékkal” járt kártyázni. A szóbeszéd szerint Montreal olimpiai bajnokának köszönhető, hogy a gerincproblémái miatt orvosi javaslatra úszni kezdő legény a KSIbe került. Amikor először faggatták arról, hogy édesapja, valamint nagyapja példáját követve a színészi mesterséget óhajtja-e űzni, rávágta: „Nem, én pólós leszek!”

Onnantól fogva élt abban az egyedi világban, amely csakis a magyar vízilabdázást jellemzi. Ahol szinte már a gyerekekbe sulykolják: a második hely kudarcnak számít. Meglehet, ennek is köszönhető, hogy Benedek Tibor azóta is a tökéletességet kutatja a medencében.

„Az edzőim belém nevelték, hogy minden gyakorlásnak értéke van. Ezért minden edzésen a legjobbat kell kihoznom magamból. Nagy harcosnak tartom magam, mindig is igyekeztem megfelelni az elsősorban magammal szemben támasztott várakozásnak. Mert így jó esély van a sikerélményre, és az máris párosulhat hittel. S ha hiszek magamban, akkor tudom, nagy baj már nem érhet.”

Így lesz valakiből példakép.

1972

Július 12-én világra jött Benedek Tibor.

Akkor még senki sem sejtette… …hogy legenda született.