A taps a jutalom

„Amikor Magyarországra érkeztünk, nem akartunk okoskodni és versengeni, és most sem akarunk” – szögezi le mindjárt Tomiszlav Szivics. A 42 esztendeje Szabadkán született szakvezető másfél évvel ezelőtt látta először a Kecskemétet futballozni: a házigazdák ugyan legyőzték 2–1-re a Bőcsöt, az akkor még a lelátón helyet foglaló tréner – saját bevallása szerint – nem volt lenyűgözve. Mégis igent mondott a felkérésre, tudniillik Rózsa Pál és Versegi János garantálta: olyan feltételek mellett dolgozhat, hogy a Széktói Stadionban három éven belül első osztályú bajnokikat rendeznek.

Nem először álltak talpra nehéz helyzetben

„Kértem a tulajdonos urakat, hogy adják ezt írásba, és mivel ezt első szóra megtették, én is szignáltam a papírokat – eleveníti fel a kecskeméti foci szempontjából igen fontos kézmozdulat előzményeit Tomiszlav Szivics. – Abban is megállapodtunk, hogy ha tíz rossz meccsel indítunk, a tizenegyedik fordulóban már nem én leszek az edző. Nem mondhatom, hogy jól rajtoltunk: otthon ikszeltünk, idegenben kikaptunk, és a harmadik mérkőzésünkön már az ötödik percben emberhátrányba kerültünk a tizenegyeshez jutó Mezőkövesd ellen. Aztán Tóth Zoltán megfogta a büntetőt, és végül úgy nyertünk három kettőre, hogy még egy játékosunkat kiállította a bíró, sőt engem is… Hasonló volt az idei szezonkezdet is: előbb otthon vert meg minket a Paks, majd Zalaegerszegen szenvedtünk vereséget – a ZTE ellen két futballista kapott pirosat, no meg én… A gárda hitét és erejét mutatja, hogy mindkét esetben talpra állt – és ezért nagyon büszke vagyok a társaságra.”

Az elején persze adódtak nehézségek. A Szivics, Szabó duó ugyanis azzal szembesült, hogy a játékosok szedett-vedett szerelést viselnek, és két edzés között a menzán étkeznek. Bezzeg manapság szépek a dreszszek, rendszeresen étterembe járnak a fiúk, és amit még készpénznek vehetnek: a fizetéseket napra pontosan megkapják.

A kötény után a mester is fekvőtámaszozik

„Az a legfontosabb, hogy a futballisták jól érezzék magukat – veszi át a szót a hajdanán a Partizan Beogradot négy éven át erősítő Szabó Zoltán. Ha érzékelik, hogy minden rendben van körülöttük, könnyebb motiválni őket. És még valami: sosem szabad hazudni nekik. Mi mindig mindent megbeszélünk az öltözőben – dicsérni és bírálni is a csapat előtt szoktunk. Talán ennek is betudható, hogy amióta itt vagyunk, senkit sem kellett megbüntetnünk, mindenki örömmel jár edzésre. Partnerek vagyunk mindenben, ha teszem azt a mester kötényt kap a cicázás során, ugyanúgy megcsinálja a fekvőtámaszokat…”

Csak egy példa arra, hogy az őszinteségből milyen előnyök származnak: a Debrecen elleni találkozó előtt feltűnt a szakembereknek, valami bántja a labdarúgókat, ezért az egyik este elvitték sörözni őket. Az eredmény? A Lokit 3–0-val küldték haza…

„Hogy jó irányba haladunk, akkor éreztük, amikor a Fradit négy nullára megvertük – folytatja Tomiszlav Szivics. – A nézőcsúcsot is a zöld-fehérek látogatásakor könyvelhettük el, hiszen nyolcezren sem azelőtt, sem azóta nem váltottak jegyet a Széktói Stadionba. Fantasztikus volt az a nap! Többek között azért is, mert azt valljuk: nemcsak a három pont a fontos, hanem az is, hogyan szerezzük meg. Nem szeretnénk, hogy százötvenen jöjjenek ki a meccsünkre, és azért szorítsanak, hogy bekkeljük ki a kilencven percet, és közben találjunk egy gólt. Minket az tesz boldoggá, ha ötezren tapsolnak, ha a rivális nyer, akkor is. A Kaposvártól négy háromra kikaptunk, de öt perccel a lefújás után is éljeneztek minket a drukkerek – ez többet ért a győzelmi prémiumnál. Időnként eszünkbe jut: ha 2018-ban erre vet minket a sors, jó lenne, ha a kecskemétiek emlékeznének arra, mi volt itt tíz éve… Sietve fűzöm hozzá: a célt együtt értük el, az érdem közös.

Vezetők, edzők, játékosok és szurkolók tettek meg mindent azért, hogy idáig jussunk.

Apropó, szurkolók: kinőtt egy fanatikus tábor, a Kecskemét Devils. Tagjai csodás hangulatot teremtenek mindenütt, úgy, hogy sehol sem csinálnak balhét – holott ördögök, ugyebár… És a futball itt összekapcsolható a kultúrával: amit a szimpatizánsaink látnak a játékosoktól, azt tartják követendőnek. Másképpen fogalmazva: ha kulturált a csapat, kulturált a drukkerhad is. Ilyen egyszerű az egész.”

Nem véletlen, hogy a KTEEreco igazolási politikája a következő: ha valakiről úgy gondolják, hogy erősítést jelentene, mindenekelőtt arról tájékozódnak, milyen ember. Beszélnek vele, valamint az őt jól ismerőkkel, és ha meggyőződnek afelől, hogy közösségi ember, akkor ajánlanak neki szerződést.

„Azt tartjuk szem előtt, hogy tiszteljék és becsüljék egymást a srácok – magyarázza Szabó Zoltán. – Éppen ezért ügyelünk arra is, hogy nálunk semmilyen téren se legyen különbség a magyar és a külföldi labdarúgók között. Nem mondom, egyszeregyszer előfordul, hogy ez vagy az megsértődik, mert úgy véli, nem kap elég lehetőséget, de tudják ők is, a csapat érdekét nézzük, amikor az összeállításról határozunk. Jó példa erre is van: még tavaly, a Szolnok elleni rangadó előtt a kispadra ültettük Csordás Csabát, aki dúlt-fúlt, vörös volt, mint a cékla, nem is állt szóba senkivel a kezdést megelőzően. Aztán beállt, és eldöntötte a meccset – elárulom, Tomiszlav előre szólt az elnökünknek, hogy figyeljen, mert így nyerünk. Csaba mentalitása egyébként is remek, a céltudatos futballista megtestesítője. Hozzáteszem, kizárólag olyan labdarúgókat alkalmaz a Kecskemét, akiknek van ambíciójuk. Hogy ez miből látszik? Ha valakiről lerí, hogy neki mindegy, pályára lép-e vagy sem, netán nem látszik rajta, hogy bosszantja egy általa elkövetett hiba, akkor nincs helye köztünk. Miként annak sem, aki kizárólag az apukája kedvéért lett futballista.”

Kellemes utcai séták a hálás szurkolókkal

A fentiek ugyan szépen és jól hangzanak, ám magyar fociról lévén szó mégsem minden szép és jó. Mert az dühíti a kecskemétieket, hogy…

„…ha nyerünk, általában Szerbiába küldenek minket a vesztesek – húzza fel a szemöldökét Tomiszlav Szivics. – Ezt azért furcsálljuk, mert mi sosem bántottunk, sosem provokáltunk senkit. Hogy jelezzem a tiszteletemet az itt élők iránt, amint tehettem, megtanultam magyarul – ezt nem dicsekvésképpen mondom, szerintem ez a minimum. Tisztában vagyunk azzal, egyesek alig várják, hogy egy rossz lépést tegyünk, azonban el kell keserítenem őket: erre feleslegesen várnak. Valamit elkezdtünk építeni, és békében, nyugalomban szeretnénk a munkával tovább haladni.”

A hétköznapokon is van minek örülni: Kecskemét polgárai gyakorta azzal állítják meg az edzőket az utcán, hogy „Köszönjük az NB I-es élményeket”, míg a városi sporttelepen zajló edzéseken immár 300 gyerek vesz részt.

„A legnagyobb sikerünk, hogy a lurkók focisták akarnak lenni! – újságolja Szabó Zoltán. – Tudomásunkra jutott: a helyi iskolákban nemrég arról faggatták a fiúkat, hogy ha felnőnek, mik szeretnének lenni, és a legtöbben rávágták: futballista!”

Ráadásul nem apai óhajra mondták azt, amit.