Negyedik az ötödikek közt

Sima meccs volt?Sima meccs volt?

Azért az túlzás – felelte a 248. Bundesliga-fellépését letudó középpályás. – Az első félidei játékunk gyengére sikerült, de a másodikban már a Hannover fölé nőttünk. Jó egy óra elteltével jutottunk vezetéshez, kár, hogy azt követően több helyzetet is elpuskáztunk, mert ha csak egyet is értékesítünk, korábban tehettük volna biztossá a győzelmünket. Így viszont az utolsó percekig hajtanunk kellett, ami egyfelől nem volt baj, hiszen a végén rúgtunk még kettőt, másfelől igenis baj volt, mert emiatt nagyon elfáradtunk. Ha látott volna csütörtök reggel lekecmeregni a lépcsőről, tudná, miről beszélek…

A német kollégák szerint jól futballozott.

Szerintem is. Meglehet, azért, mert a fiam kérésének eleget téve karrierem során először fehér cipőben léptem pályára. Tudni érdemes: világéletemben feketében játszottam, azonban a szponzorunktól nemrég kapott fehér annyira megtetszett Palkónak, hogy addig-addig nyúzott, amíg beadtam a derekam. Igaz, az öltözőben zrikáltak a többiek, amikor meglátták, hogy mit húzok fel a lábamra, de becsületükre váljék, a lefújás után megveregették a vállam: nyugodtan játsszál ebben a jövőben is! Úgyhogy egyelőre maradok a fehérnél – bár afelől vannak kétségeim, hogy ezen múlik…

Tesközelből láthatta: Huszti Szabolcsnak hogy ment?

A rá jellemző módon hajtott, ugyanakkor kicsit fáradtnak tűnt a mozgása, ezúttal nem emelkedett ki társai közül. Mint utóbb kiderült, fájlalta a lábát, de ez a német élvonal, itt nincs megállás, ezt el kell viselni. Hogy ezt saját, ráadásul friss példával támasszam alá: egy hete, a Benfica elleni UEFA-kupa-találkozó szünetében cserét kellett kérnem combsérülés miatt. A vasárnapi, dortmundi bajnokira nem is akartam elutazni – rávettek, hogy tartsak a többiekkel. A melegítésnél éreztem, hogy nem jó a lábam, le sem akartam ülni a kispadra – rávettek, hogy üljek le. Játszani végképp nem akartam – a hatvankettedik percben beállítottak. Hogy volt-e értelme, nem tudom, hiszen egy sprintre sem voltam képes, csak tolódtam jobbra-balra, miközben kizárólag arra ügyeltem, hogy ne hibázzak. Végül kihúztuk egy eggyel, az edzőnk állította, ehhez szükség volt a rutinomra. A lényeg végül is az, hogy ne legyen rám panasz – eddig, hála Istennek, nem volt.

És ha szerda este a kapufáról befelé pattant volna a labda…

Az nem én lettem volna. Nem emlékszem olyan lövésre vagy fejesre a praxisomból, amely után ne kifele szállt volna a labda. Most is: Kacsar szépen visszatette, én tizenöt méterről, teli rüszttel jól eltaláltam, süvített is – egészen addig, amíg a bal kapufán nem csattant. Onnan szinte végiggurult a gólvonalon, majd – a hagyományokat követve – kifele vette az irányt. Ez esetben mégsem a sorsot kárhoztatom, hanem a sérülését Berlinben kezeltető Kulcsár Árpi barátomat, aki a meccs előtt felpróbálta az új cipőmet, és a jelek szerint kivette belőle az érzést…

Mindössze 31 329-en váltottak jegyet a Hannover elleni mérkőzésre. Tudom, idehaza egy teljes NB I-es fordulóban nem jönnek össze ennyien, ám a Herthánál nem a fél házhoz vannak szokva.

Persze hogy nem. Mentség azért akad. Hogy mást ne mondjak, errefelé a nézők harminc százalékát a gyerekek teszik ki, a hétköznap este nyolckor kezdődő meccsre badarság lenne őket elvárni. De mondok még valamit: rengeteg a mérkőzés – nemcsak a pályán, a tévében is. Hétfőn másodosztályú összecsapást ad a televízió, kedden és szerdán BL-csatát, csütörtökön következik az UEFA-kupa, pénteken már Bundesliga egyes, valamint kettes derbiket sugároz, a hétvégén meg mindent. Nem csoda, hogy a legtöbben megelégszenek azzal, ha havonta kétszer kilátogatnak a stadionba; arról nem is beszélve, hogy nem olcsó mulatság a meccsre járás. A belépő általában tizenöt eurót kóstál, egy apa kihozza a két fiát, az már negyvenöt, vesz egy sört, két bambit meg két jégkrémet, az már nyolcvan, a fizetés pedig átlagban ezerkétszáz. Szóval itt sem teheti meg mindenki, hogy hétről hétre a helyszínen szurkol kedvenc csapatának.

Dárdai Pált meddig láthatják még a berliniek?

Ez még a jövő titka.

Próbáljuk megfejteni: másfél éve kötött szerződése kettő plusz egy esztendőre szól. Lesz plusz egy?

Ha a szezonban szóhoz jutok huszonöt tétmérkőzésen, akkor automatikusan életbe lép a hosszabbítás.

Akkor úgy kérdezem: boldogan maradna még egy évig a Herthánál?

Tudja, hogy van ez, ha az ember érzi a bizalmat, szívesen marad, ha nem, szívesen továbbáll. Azt azért megsúgom, az én koromban már elég lenne a heti egy meccs. Egyébként az a fiataloknak sem tesz jót, amilyen terhelést mostanság kapnak. Ez természetesen csupán az én véleményem, de ha valaki beszélhet tapasztalatból, az én vagyok.

Na igen, már csak Michael Sziedat, Holger Brück, Erich Beer viselte többször a Hertha-dresszt bajnokin.

Beert és Brücköt még ebben az idényben behozhatom, hiszen előbbi öt, utóbbi tizenhárom fellépéssel jár előttem, vagyis ha minden jól megy, a bajnokság végére már felkapaszkodom a második helyre. Sziedat lekörözése ellenben kemény dió, ő ugyanis kétszáznyolcvan meccs után hagyta abba; ma még harminckettővel vezet, ám amire lefújják a Werder elleni szombati mérkőzésünket, remélhetőleg már csak harminceggyel.

Csak jó lenne még egy esztendőt Berlinben tölteni.

Úgy vagyok a Herthával, mint a válogatottal: ha kellek, rám számíthatnak. A nemzeti együttessel különben is vannak terveim kettőezer-tíz nyarára, addig tehát mindenképp jó lenne magas szinten futballozni.

Véletlen egybeesés lenne, hogy a plusz egy év akkor telne le?

Most, hogy mondja, nem biztos…