A mérkőzés előtti gesztusok azt ígérték, hogy a San Paolo Stadionban nem szokványos bajnoki mérkőzés készülődik: a Napoli és a Juventus játékosai hangos kiáltásokkal, kemény ölelésekkel tüzelték egymást, a csapatkapitányok elszánt és határozott hangon kérték a szurkolókat a hangosbeszélőn keresztül a sportszerű viselkedésre. A feszültség szinte tapintható volt a levegőben, ám ez a két klub hosszú időre visszatekintő rivalizálása fényében a legkevésbé sem számított meglepőnek. Elképzelni is merész volt, milyen paprikás lett volna a hangulat, ha – a nápolyi szurkolók korábbi hírhedt római vonatútja miatt – nem zárják le a stadionban a hagyományosan az ultrák törzshelyének számító „kanyarokat”.
A Juventus számára azonban a hagyományokon túl akadt sokkal fontosabb ösztönző is: a gárda eddigi gyenge teljesítménye. A torinóiak a tabella 11. helyén álltak a forduló előtt, márpedig ez az eredmény igen elkeserítőnek tűnt. Sokan már Claudio Ranieri vezetőedző fejét követelték, így a nápolyi fellépés ebből a szempontból már-már vízválasztónak számított.
A mérkőzés azonban csak részben felelt meg a várakozásoknak. A játék színvonalára és sebességére ugyan nem lehetett panasz, a helyzetekre és a gólokra azonban sokáig hiába vártak a szurkolók. Az első félidőben a Juventus részéről Christian Poulsen megpattanó lövése, Alessandro Del Piero távoli szabadrúgása, a Napoliéról pedig Marek Hamsík veszélyes fejese azonban jelezte, a csapatok tényleg nem barátkozni jöttek. Az idővel fokozatosan gyengülő iramért a második félidő közepén két gól kárpótolta a nézőket. Előbb Poulsen beadása nyomán a Paolo Cannavarót megelőző Amauri lőtt közelről a nápolyi kapuba, majd három perccel később a szlovák Hamsík talált be hasonló helyzetből a Gianluigi Buffont helyettesítő Alexander Manninger hálójába – igaz, neki senkit sem kellett megelőznie, annyira őrizetlenül hagyták... A ráadás a 80. percben következett, Ezequiel Lavezzi egy torinói védelmi hibát követően kialakította a 2–1-es végeredményt.
