Csak élvezni kell a játékot

Kissé elveszett a sűrű versenynaptárban az Európa-bajnokság, és mindenki legfeljebb óvatos várakozással közelített a versenyhez, mégis három érmet szereztek.Kissé elveszett a sűrű versenynaptárban az Európa-bajnokság, és mindenki legfeljebb óvatos várakozással közelített a versenyhez, mégis három érmet szereztek.

Előzetesen valóban óvatosabbak voltunk. Furcsa volt a felkészülés, hiszen nemrég volt az olimpia, és a német bajnokik meg a Bajnokok Ligája-mecscsek mellett szinte egyáltalán nem tudtam ráhangolódni az Európa-bajnokságra, nem is készült előtte együtt a válogatott. De bíztam a kemény nyári edzőtáborokban, amelyekről már az olimpián éreztem, jól sikerültek. Peking után tartottam egy kis pihenőt, utána a klubomban, Kroppachban világklasszisokkal edzhettem, ezt igyekeztem kihasználni, hogy minél jobb formába lendüljek.

Azért még sok volt a bizonytalanság.

Így van, itt van például az új ütőragasztási szabály, amely nagyon jelentős változást hozott. Néhány hete még pánikban voltam, hogy sikerül-e megfelelő borítást találnom, így a BL- és Bundesliga-meccseken, amelyeken nem elsősorban rajtam múlott a csapat sikere, szoktam meg az új ütőt. Megerősödtek a kínaiakat honosító ellenfelek is, ráadásul az afféle élmény, mint a tavalyi belgrádi arany, szinte megismételhetetlen, így nem is nagyon számítottunk rá, hogy ismét a győzelem közelébe kerülünk.

Aztán jött a remek kezdés, a fehéroroszok elleni három nulla…

...ami meghozta az önbizalmunkat. Előzetesen azt gondoltuk, ezen a meccsen múlik, továbbjutunk-e a csoportból, de simán megvertük a nagy riválist

– ekkor elszálltak a kétségek, lendületbe jöttünk. Azzal, hogy továbbjutottunk a csoportból, lekerült a teher is a vállunkról, és aztán a spanyolok elleni három nulla végképp feldobott minket.

Később, a hollandok ellen elveszített csapatdöntő után nagy volt a csalódottság?

Furcsa érzés: én rögtön tudtam örülni az ezüstnek is, főleg miután az ellenfél gyakorlatilag verhetetlen Európában, de az mindenképpen furcsa volt, hogy a másik oldalon kínaiak sorakoztak… Nem is tudtunk jó szívvel gratulálni olyan holland válogatottnak, amelyben csak az edző holland.

Az egyéni és a párosversenynek hogyan vágtak neki a csapatezüst után?

Tudtuk, megvan az érem, így bármi történik, már nem okozunk csalódást. Ráadásul az egyéniben és a párosban is jól ment a játék, Póta Ginával elég simán vertünk meg olyan ellenfeleket is, akiktől előzetesen tartottunk, úgyhogy egyik meccs előtt sem izgultunk.

Az sem volt furcsa érzés, hogy Bátorfi Csilla az ellenfelet készítette fel?

Túlmisztifikálják ezt a kérdést, elvégre Csilla már másfél éve olasz kapitány, volt időnk ehhez hozzászokni. A meccsek alatt egyébként is csendesen, korrektül viselkedik, eszembe sem jutott játék közben, hogy ő is ott van.

Mégiscsak ő adta az utasításokat – ön ellen.

Az asztalnál viszont nem ő állt. Nagy szerepe van az olaszok sikerében, de adhat bármilyen jó tanácsokat, ha játékosai nem tudják végrehajtani őket.

Összességében hová helyezi ezt az Eb-t a sok-sok sikeres versenye között?

Biztos, hogy valahol az elsők között van. Aranyat is szereztem, egyéniben is dobogóra álltam, a csapattal is jól szerepeltünk – mi kell még?

Egyáltalán volt valaha olyan torna, amelyen csúfos kudarcot vallott?

Megesett, hogy egy-egy szakasz, az egyes vagy épp a csapatverseny rosszul sikerült, de mindig hamar kárpótolt az élet valami mással. Szerencsésnek mondhatom magam, mert nagy mélységből sohasem kellett visszakapaszkodnom.

Van még feszültség önben a nagy tornák előtt?

Korábban sokkal pesszimistább voltam, de mostanra úgy gondolom, annyi mindent elértem, hogy már nincs miért izgulnom. Sikeres pályafutás van mögöttem, egy-egy kudarc nemigen változtat az összképen. Az a fontos, hogy minden igazán jelentős viadalon nyugodtan, felszabadultan játsszak. Figyelem a legjobbakat, és ők is hasonlóan könnyedén pingpongoznak, most már tudom, miért. Ahogy ők, én is bízhatok magamban, a rutinomban, a tapasztalatomban.

Mintha a legnagyobb kihívások jelentenék önnek a kikapcsolódást.

Valóban. furcsának tűnik, de ez a helyzet. Szeretek a válogatotthoz jönni, remek a hangulat, élvezem a közös munkát. Ott van az osztrák Liu Jia elleni meccs a csapatnegyeddöntőben: nulla kettő, hét kilences hátrányból a Bundesligában szinte biztosan kikaptam volna, már rég korholt volna az edző, fütyült volna a közönség. Itt pedig mindenki biztatott, amiből erőt tudtam meríteni – ilyen közegben lehet igazán jól játszani.

Sokkal feldobottabbnak tűnik, mint amikor az olimpia után beszélgettünk.

Valóban, remekül érzem magam. A játék is jól megy, és lekopogom, a sérülések is elkerültek, bár a verseny végére összeszedtem egy húzódást. Nagyjából nyolcvanöt szettet játszottam tíz nap alatt, ami rengeteg.

Korábban azt mondta, a pekingi volt az utolsó olimpiája. Ha továbbra is bírja erővel, elképzelhető, hogy meggondolja magát, és harmincnyolc évesen még asztalhoz áll Londonban?

Nem zárható ki. Ha kijutunk a csapatversenyre, és még nekem is lesz helyem a válogatottban, szívesen mennék.