Csók, Rudi bácsi!

– Csók, Imikém!

– Csók, Rudi bácsi! – köszöntöttük egymást nap nap után a Fáy utcában éveken át. A sajátos szóhasználat, amellyel Rudi bácsi kitüntetett, kollégám, Komjáti Bandi szerint előkelő helyet jelentett az egyik legnagyobb edzőegyéniség hierarchiájában. Ebben a rangsorban ő volt a családfő, a Vasascsalád első embere, ahogyan magunk között neveztük, a „Törzsfőnök”. Mindenkit befogadott, akit a sors a Fáy utcába sodort, és mindenkire neheztelt kissé, aki ilyen vagy olyan okból elhagyta a klubot. Ő volt a törzsfőnök, de úgy, hogy mindig adott, és nagyon kevésszer kért. Adott, adott és nem kért… Halkan, szerényen, elegánsan élt – megtehette, mert mélyen hiteles volt. A szavai és a tettei olyan fegyelmezett összhangban álltak egymással évtizedeken át, amilyen fegyelmezett, precíz egyéniség volt ő maga is.

Azt mondják, már játékosként is konokul hitt az elvégzett munkában, a szorgalomban. Aztán edző, teljhatalmú úr lett az öltözőben, majd szövetségi kapitány. Ezekről az időkről Ihász Kálmán, Puskás Lajos és a többiek őriznek sohasem feledhető anekdotákat, szívmelengető emlékeket.

Fénykorában magam csak az újságokból ismertem a nevét, az egyéniségét, először akkor találkoztam vele, amikor Keszthelyre utazott, hogy a Vasas edzőjének hívjon a rendszerváltozás idején. Akkor még csak másfél évet dolgoztunk együtt, de néhány esztendővel később újra találkoztunk. Miután csodával határos módon, az angyalföldi összefogás legszebb példájaként megmentette a már-már reménytelen helyzetbe sodródó klubot a kieséstől, kijelentette, hogy idős korára tekintettel nem akar már a kispadon ülni, „Inkább hozzák

vissza az Imrét” – mondta az akkori vezetőknek. Így alakult, hogy azután négy éven át mint vezetőedző dolgoztam együtt vele, a szakmai igazgatóval. Lehet, hogy az efféle modell sok helyütt sikertelen és feszültségekkel teli, nekünk soha nagyobb konfliktusunk nem volt. Rudi bácsi felelt a játékosállomány minőségéért (később büszkén említette, több volt a négy év alatt a bevétel játékoseladásból, mint amennyit futballistákra költöttünk!), én az öltözőben és a pályán történtekért, és szigorúan betartottuk a szabályokat. De minden félmondatából lehetett tanulni. Amikor a Ferencvárossal játszottunk ártalmatlannak tűnő edzőmeccset, és minden előzetes óvintézkedés ellenére kiállítás, eltiltás következett az összecsapás után, Rudi bácsi halkan megjegyezte: „Mi a Fradival csak akkor játszszunk, ha muszáj…” De ide tartozik, hogy az elsők között gratulált, amikor később a Ferencváros vezetőedzője lettem, mondván: a vetélytársaknak is fontos, hogy nemes, erős ellenfelük legyen az FTC. Legendás, hogy a vezetői várakozás meghatározásakor soha, egyetlen meccs esetében sem kalkulált nulla ponttal, mert azt vallotta, hogy „a vereséget nem tervezi az ember”. Roppant munkabírás jellemezte még hetven fölött is. Kora reggel érkezett a pályára, és csak este ült vissza a kis autójába, amelyet akkor kapott a szurkolóktól és a vezetőktől, amikor bent tartotta a csapatot. Tudott mindenről, kapcsolatban volt mindenkivel a játékosoktól a vezetőkig, minden rezdülésre odafigyelt. Amikor például Pál Zoltánt sokadszor kellett lecserélnem, ő volt az, aki rákérdezett, vajon mi lehet a játékossal, mert érezte, hogy valami gond van, s ezután derült ki, hogy Zoli a szívbetegsége miatt nem futballozhat többé.

Szövetségi kapitányként nagy erőt adott az állandó figyelme, csakúgy, mint Baróti Lajos bácsié, akivel (no és dr. Botár Zoltán tanár úrral és Vinkovics Lajossal, a masszőrrel) örökké összetartoztak, halálukig barátok maradtak, figyeltek egymásra. Mára senki sem maradt velünk ebből a legendás stábból. Eltávozott Rudi bácsi is, akihez hasonló, a klubjához ennyire hűséges sportember nem születik többé, ebben biztos vagyok.

Isten Önnel, Mester! Csók, Rudi bácsi!