Szilárd bástyák nélkül

„Joachim Löw álmot kerget, amikor az ideális védőt próbálja megtalálni. Mert milyen az ideális védő? Ragyogó technikájú, feleslegesen nem szabálytalankodik, nem gyűjti a sárga lapokat, elegáns, képes gyorsan bekapcsolódni a támadásokba. De az ilyet csak megfelelő játékosok között lehet meglelni. Per Mertesacker és Christoph Metzelder nem felel meg a követelményeknek. Sohasem gondoltam volna, hogy Németországnak egyszer még védőgondokkal kell megküzdenie.”

Günter Netzer, az 1972-es Európa-, illetve az 1974-es világbajnok csapat kiváló középpályása, sokak szerint korunk főállású kritikusa még az Európa-bajnokság után vetette papírra ezeket a gondolatokat, holott akkor az ezüstérem még elfedhette volna legalább a gondok egy részét. Mert a gondok már akkoriban is jelentkeztek. Metzelder és Mertesacker kényszermegoldás volt, az előbbi hihetetlen távolságba került a két évvel korábbi vb-n látott önmagától, sérülése után még nem teljesen fitt, a brémai védő pedig csak azért játszott, mert nem volt nála jobb. A Kicker osztályzókönyvében kapott 4.75ös (Metzelder), illetve 4.25-ös (Mertesacker) átlagukkal az öt legrosszabb német Eb-futballista közé simán befértek mindketten, és főleg Horvátország, Törökország, valamint Spanyolország ellen festettek mókásan a védelem tengelyében. Ezeken az összecsapásokon Metzelder ötösnél jobbat nem kapott (a hatos a legrosszabb), kollégájának a horvátok elleni 4.5-es jelentette a plafont, ezek fényében (meg amúgy is) kisebb csodának lehet tekinteni az alpesi második helyet.

Szombaton pedig következik a támadóerejét tekintve az imént említett országokkal legalább egy lapon említhető Oroszország – nem túl biztató védelmi kilátásokkal. A Kicker sportmagazin úgy fogalmazott, „...évtizedekig Németország volt a világklasszis középhátvédek szülőföldje, a Schwarzenbeckeké, a Förstereké, a Kohlereké, a Wörnsöké és a többieké”, most pedig hosszabb távú

megnyugtató megoldás még csak nem is látszik. A korábban megváltóként kezeltek közül Metzeldert már a Real Madridnál is elfelejtették („Lassú, bizonytalan, túl sokat szabálytalankodik feleslegesen” – írta róla a Marca a Numancia elleni 4–3 után), Robert Huth örökké sérült, így Löw kapitány a Mertesacker, Serdar Tasci, Heiko Westermann hármasból próbálja megtalálni azt a kettőt, aki bástyaként állna Arsavinék útjába. Közülük Westermann van a legjobb formában, de ő a Schalkéban nem centerhalfot játszik (ott a brazil Marcelo Bordon és a szerb Mladen Krsztajics is megelőzi a rangsorban). Általános jelenség, hogy a légiósok uralják a tengelyt, és ez a németek nagy problémája. A Bundesligában ebben az évadban a védelem közepén szóhoz jutó futballisták mindössze 35 százaléka hazai erő (az útlevelét tekintve persze, mert például Tasci vagy Mergim Mavraj felmenői délkeletről érkeztek), és nemzetközi elemzések szerint az ő általános jellemzőik közé tartozik a lassúság, az alkalmazkodóképesség hiánya, illetve a támadásépítésben elkövetett sok hiba. Bár Christian Wörns szerint ez az egész hülyeség, és nincs nagy gond a német belső védőkkel

(„Nálunk még a vak is azt hiszi, hogy látja, mikor hibáznak a középső bekkek, de azért ez nem olyan egyszerű, mint a kapusoknál. Szerintem a védőknek nem kell hosszú labdákkal operálniuk, húsz méterre meg vidáman elpasszolnak. Különben is, még mindig az a legfontosabb, hogy megnyerjék a párharcaikat.”), a szakemberek elismerik, nem újkeletű a probléma. Ralf Rangnick, az újonc Hoffenheim edzője szerint Németország most fizet meg azért, mert 15-20 évvel lemaradt a modern középhátvédek képzésében, míg Matthias Sammer, a szövetség technikai igazgatója (az 1996-os Európa-bajnok válogatott centerhalfja, az év aranylabdása) állítja, a német iskola nem készült fel arra, hogy a középhátvédnek manapság már egy régimódi „tízes” szerepkörét kellene betöltenie. Az eredeti feladatai mellett, természetesen. Azaz: nem elég becsúszni, szerelni, fejelni, hanem irányítani és támadni is kell.

A furcsa csak az, hogy ezen a területen éppen a (nyugat)németek teremtettek iskolát, bizonyos Franz Beckenbauer révén…