A sorban ez már a 103. lesz, nincs olyan szelete sem a víznek, sem a labdának, amelyben ne lenne tetten érhető legalább egy csipetnyi hagyomány, és mégis…
Míg a válogatottban vízbe szállókra visszatérően ezrek és ezrek kíváncsiak, a bajnoki négyszer nyolc percek csak a rájátszás környékén kezdik el érdekelni a publikumot. Nem volt ez mindig így…
A hatvanas esztendőkben például, amikor egy-egy délután három-négy meccs is volt a margitszigeti nyitott ötvenesben, visszatérően két-háromezer ember figyelte a játékot, pedig az erőviszonyok akkor (sem?) voltak igazán kiegyensúlyozottak.
A nagycsapatok ugyanúgy cipóra verték a kiesés ellen hadakozókat, mint manapság, a varázs elsősorban a Margitszigetnek, a kék égnek, a jó levegőnek, a napfénynek szólt, természetesen nem lebecsülve az akkori világklasszisokat, belőlük akkor is több esett egy négyzetméterre az uszodában, mint akárhol másutt a világon.
Nagyot fordult azóta a világ, a póló hatalmasai falak közé, tető alá szorították a játékot, mondván, erre bukik a televíziózás, nyilván ez a korszerű. Papíron meglehet, ám a honi uszodák lélegzet-visszafojtó párája, a többnyire gyér fényt adó reflektorok vakító visszatükrözése a vízen vagy a tisztiorvosok kincsesbányájának számító mellékhelyiségek aligha hasonlíthatók össze mondjuk a londoni Emirates Stadion vagy a müncheni Allianz Arena valóban XXI. századi körülményeivel.
Nálunk a játék világszínvonalú, mégis csak félve vethető föl, hogy sorozatban három olimpiai arany után itt az ideje, hogy a drukkerek felfedezzék a magyar pólót (megérdemli!), legföljebb párhuzamosan azzal, hogy klubok is felfedezhetnék a nézőt (megérdemelnék!) – méltó körülményekkel csalogatva őket a medence partjára.
De ne álmodozzunk…
Maradjunk a tényeknél: indul a soros pólóbajnokság.
Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik