Van valami titkos sza bály arra nézve, hogy csak vívók tölthetnek be vezető szerepet a magyar olimpiai mozgalomban? A MOB elnöke is ezt a sportágat űzte, főtitkára, sportigazgatója szintén...Van valami titkos sza bály arra nézve, hogy csak vívók tölthetnek be vezető szerepet a magyar olimpiai mozgalomban? A MOB elnöke is ezt a sportágat űzte, főtitkára, sportigazgatója szintén...
Szabály nincs, de van egy természetes szelekció. A sportág sajátossága, hogy nemcsak fizikai terheléssel jár, hanem szellemi és taktikai felkészültséget is igényel, talán ezért lesznek ennyien vezetők a korábbi vívók közül.
És milyen a kudarctűrő képességük?
Elég nehezen tűrik, hiszen az előbbiekből következik, hogy egy vereség során nemcsak fizikailag, hanem szellemileg, taktikailag is alulmaradnak, az „összetett” kudarcból pedig nehezebb kilábalni.
Akkor konkrétabb leszek: mekkora csalódásként élte meg a pekingi paralimpiát?
Ahogyan már kint is mondtam, tizenegy érem volt várható a delegációtól, ezért már a helyszínen levontam következtetéseimet az egy arany és öt bronz után, gondolataimat a csapatgyűlésen megosztottam a versenyzőkkel is. Nem hiszem, hogy az úszókon kívül bárki is elégedettnek mondhatja magát a magyarok közül, de ahogy érkeznek hozzám a sportági értékelésekről szóló szakanyagok, azok is arról tanúskodnak, hogy elmaradtunk a várakozásoktól. Az éremtáblázaton elért negyvenkilencedik hely azt mutatja, az első harmad végén vagyunk a nemzetek versenyében, és nem hiszem, hogy ezt sikernek minősíthetném, de innen lehet majd előrelépni.
Úgy hallottam, azért azon a bizonyos záró és értékelő csapatgyűlésen a paralimpiai faluban nem volt ennyire nyugodt...
A friss élmény hatására mondtam el a véleményem, de nem hiszem, hogy rossz lett volna a hangulat, inkább felelősségteljes. Észre kell venni, és a beérkező szakmai vélemények is ezt támasztják alá: a nemzetközi mezőny professzionalizálódott, a mi felkészülési lehetőségeink pedig egyre inkább elmaradnak attól a szinttől, amely az igazán nagy sikerekhez szükséges.
Ezt a pénzre érti?
Nem csak arra. Most már tizenegy éves az MPB, sok küzdelmen vagyunk túl, de azért azt látni kell, csupán az elmúlt egykét évben mutatkozott meg, hogy itt versenysportról van szó. A hazai versenyrendszertől kezdve a felkészülési gyakorlaton át sorolhatnám azokat a feltételeket, amelyeket meg kell teremteni, és bár az anyagi része sem elhanyagolható, nem szabad mindent erre fogni. A rendszert kell úgy felépíteni, hogy az anyagi támogatást a leghatékonyabban, célirányosan tudjuk felhasználni. Ha kétszer vagy háromszor több pénzünk lenne, nem biztos, hogy jelenleg megfelelően tudnánk elkölteni, ezért a következő kéthárom hónap legfőbb feladata, hogy ennek a szisztémáját kidolgozzuk és elindítsuk.
Örömmel hallom, hogy ezek szerint nincs hátradőlés az olimpia után.
Sőt! Szomorúan hallottam, hogy vannak sportágak, amelyekben több hónapos pihenőt adtak... Ezt nem tehetjük meg, pláne olyan sportágakban, amelyekben várakozáson alul szerepeltünk. Az más kérdés, hogy a válogatottaknak van lehetőségük egy kis szusszanásra, de a klubmunkát épp a pekingi történések ismeretében folytatni kellene.
Alig vannak klubok...
Mert nincsnek meg a feltételek. Igazi paralimpiai centrumokat kell kialakítani, hiszen egyelőre csupán szigetekről beszélhetünk, mint amilyen Pécsen az úszóké vagy Budapesten a Törekvésben, illetve az Újpestben a vívóké. Amikor az olimpia után azt lehetett hallani, hogy a magyar sport milyen ínséges időket él, akkor nem lehet azt várni, hogy a megszűnés szélén álló klubok vállalják pluszteherként a fogyatékkal élők ügyét. Ezt mindenképpen központilag kell támogatni.
Újszerű felfogás, egyúttal kemény szavak, már ami a fogyatékkal élők sportját illeti.
Szakosztályvezető is vagyok, így folyamatosan figyelem az egyik klub mindennapos élethalál harcát, és néhány napja hallgattam egy elődást arról, hogy a társadalom nincs abban a jóléti helyzetben, hogy széles körben nyújthasson úgynevezett extra szolgáltatásokat... Márpedig ilyen például a sport támogatása is, ami lassan luxusnak számít mifelénk. Az egyesületeknek viszont nem lehet mindent a tagdíjbevételekre és arra a kevés állami támogatásra alapozni, miközben tudomásul kell venni, hogy fogyatékkal élők számára beindítani egy sportágat nemcsak szakemberkérdés, hanem sportszereket,
–felszereléseket is kell venni. A szakmai háttér adva van, a feltételek sajnos nem, és egy klub sem fog egy-két kerekes székes vívó miatt több milliót beruházni. Vagy ha netán mégis, akkor egyből jönnének az olyan hangok, hogy ezt a pénzt a legjobbaktól veszi el, mert az olimpia utáni elemzésekben vastagon alá volt húzva a forráshiány szó.
Ha már forráshiány, számszerűsítsünk: mennyi állami támogatást kapott az MPB a paralimpiára?
Harminckilencmillió forintot, szakmai támogatás címen, és ebből képtelenség még az utánpótlásra is költeni.
Így a Pekingben szereplő harminchárom versenyzőre sem juthatott túl sok...
Kevesebb mint 1.2 millió sportolóként, és érdemes felsorolni, mi mindenre kellett költenünk: nemzetközi versenyeztetésre, edzőtáborokra, sportfelszerelésekre, gyógyászati segédeszközökre, egészségügyi háttérre, táplálékkiegészítőkre, masszőrökre, sportpszichológusra, és akkor hol van még az edző, az edzőpartner, a technikai és az adminisztratív személyzet elismerése, amivel olyan munkára lehet késztetni, ami számon is kérhető. Emiatt tele vagyunk lelkes amatőrökkel, társadalmi munkásokkal, és sok esetben az edzők is szociális szerepvállalásként végzik tevékenységüket. A jutalmazási rendszer, ez a valóban nagy pénz is csak egyfajta kompenzáció...
Ráadásul a legtöbbet kapó Sors Tamást például többen is megszólták az általa nyert hatvannyolcmillió forint miatt.
Valóban kicsit ellentmondásosak ezek az összegek. Ez persze nem új keletű probléma, és mindenképp átgondolandó, hiszen hogy mást ne mondjak, az elmúlt négyévi költségvetésünk kevesebb volt annál az összegnél, amit most jutalomként felosztanak. Az elismerés nagyvonalú, ugyanakkor az odavezető út rendkívül rögös.
Ez nonszensz.
És nem rendszererősítő.
Ha már rendszer: hányan élnek fogyatékkal manapság Magyarországon?
Statisztikai adok szerint csaknem hatszázezren, a statisztikában nem szereplőkkel együtt lehet ez a szám kilencszázezer is. De maradjunk a hivatalos adatoknál: a regisztráltak felét a korosodás miatti fogyatékosok teszik ki, a másik felére lehet azt mondani, hogy aktív korban élő személyek, akiket születési rendellenesség vagy baleset következtében százalékoltak le. És ha az összes körülményt figyelembe veszem, száz-százötvenezer emberrel lehet kalkulálni, akik sportolásra alkalmasak lennének, ezzel szemben a rendszerben alig vannak kétezer-ötszázan.
Tehát nagyjából minden hatvanadik mozog rendszeresen azok közül, akik megtehetnék. Van valami stratégiájuk, hogy lehetne a többiekhez eljutni?
Fejlettebb modellt kellene átvenni. Például az angolokét, akiknél az állam a churchilli eszmét követve, hogy semmi sport, előbb teljesen kivonult a finanszírozásból de aztán megkapták az olimpiai és a paralimpiai rendezés jogát, és rájöttek, milyen társadalmi szerepe van. Jelenleg csak Londonban hat olyan központ található, amely közvetlenül a rehabilitáció után alternatívát, életcélt kínál, de ehhez hasonló van a németeknél is, tehát nyugaton azért máshogy működik a rendszer. Nálunk ez nem a rehabilitációs intézetek hozzáállásán múlik, hanem a lehetőségeinken: nincs közvetlen átmenet a sportba.
Mire gondol?
Arra, hogy ha valaki egy rehabilitációs folyamat közben van, megismerje a parasportokat, hogy egyáltalán tudjon arról, milyen lehetőségei vannak, ha sportolni szeretne, ki tudjuk elégíteni az igényeit. Illetve előbb fel kell kelteni az érdeklődését, aztán kielégíteni az igényeit. De ehhez sok minden szükségeltetik, elég, ha az úgynevezett „aktív széket“ említem, mert az a kerekes szék, amelyben egy mozgássérült a mindennnapi életét éli, nem alkalmas sportolásra. És itt következik, amire az egyesületek kapcsán utaltam: ez olyan befektetés, beruházás, amelyre nincs pénzük, a paralimpiai bizottságnak sincs, így a fogyatékkal élőnek magának kellene ezt megoldania, aki nem is tudja, merre induljon el, ráadásul éppen túl van egy nagy fizikai és lelki traumán, és nem biztos, hogy számára ez a legfontosabb. Elmondhatom, miért lenne ez mindenkinek fontos, mondhatni közérdek?
Hogyne!
Amíg a fogyatékkal élőknek összesen kilenc százaléka dolgozik, a paralimpikonoknak majdnem száz százaléka. Ezt kellene átlátniuk és elismerniük a zaktárcáknak, de persze nekünk kell nyitnunk.
