Ha mást nem is, azt megtanulhattuk Lothar Matthäustól, mennyire fontos a pozitív mentalitás a futballban. Így a korábbi szövetségi kapitány intelmeit szem előtt tartva, nem úgy foglaltuk el helyünket az omlásveszéllyel fenyegető (akarjuk mondani: némi renoválásra szoruló) siófoki sajtófülkében, hogy az NB I két legrosszabb csapatát látjuk majd, hanem úgy, hogy Magyarország 15., illetve 16. legjobb együtteséhez lesz szerencsénk.
Más lapra tartozik, hogy sokan nem osztották optimizmusunkat: Veizer Roland játékvezető első sípszavának ötszáznál több fültanúja nem akadt – tegyük hozzá, nem tudósíthatnánk félezres nézőszámról, ha tizenegy, mindenre elszánt REAC-hívő nem bukkant volna fel a vendégszurkolók részére fenntartott szektorban. A Palota Ironfist (Palota Vasököl) transzparens mögött felsorakozó csoport példaértékű lelkesedéssel vágott neki a mérkőzésnek – ugyanez elmondható volt a fehér, valamint sárga szerelést viselőkről is. Igaz, mikor szorogoskodjanak, ha nem akkor, amikor közvetlen riválisukkal találkoznak?! Figyelembe véve, hogy akkora szél fújt, hogy néhány kilométerrel odébb a Balatonban remek vitorlásversenyt lehetett volna rendezni, nem volt meglepő, hogy a felek főleg laposan járatták a labdát, s mert ebben a vendégek tűntek jobbnak, nem egy lövőhelyzet alakult ki Milinte Árpád kapuja előtt. A történethez hozzátartozik, hogy ennél több érdekességről nem számolhatunk be az első játékrész kapcsán. Illetve dehogynem: azok után, hogy Détári Lajos, mint egy aggódó édesapa, figyelmeztette az összes lengén öltözött, ezúttal a lelátóra szoruló játékosát, hogy húzzon kabátot, ő maga egy szál öltönyben toporgott az edzői zónában. Erős a gyanú, a roppant elegáns viseletben is nagyobb hasznára lett volna a Siófoknak, mint némely labdarúgója, de tegyünk gyorsan három pontot ennek a mondatnak a végére, mert kezdünk rosszindulatúak lenni…
A találkozó előtt amúgy két ember tetszett igazán nyugodtnak: Détárti Lajos és Aczél Zoltán. Ami utóbbit illeti: a hírek szerint állását nem fenyegeti veszély, a gyengélkedés ellenére sem, főként azért nem, mert nem csupán a vezetők, hanem a játékosok részéről is töretlen a bizalom iránta (ne nevessen senki: idehaza hány, de hány edzőt buktattak már meg a magukat aranylábúaknak képzelők…). Ahogy az egyik bennfentes fogalmazott: „Ha bemegyek
az öltözőbe, és megkérdezek tizennyolc futballistát, kivel akar dolgozni, tizennyolc vágja rá, hogy csakis Aczél Zoltánnal!”
Azt ezek után sem állítjuk, hogy szíves-örömest lennénk a tréner helyében, de legalább kiderült, van előnye is annak, ha valaki a REAC-ot dirigálja. Igaz ez még akkor is, ha az első félidő hazai vezetéssel zárult – egy újabb szabadrúgás után született a gól, melynek „elkövetője”, Takács Marcell sem tudja, hogyan pattant be a labda a fővárosiak kapujába. De bepattant – és siófoki szempontból kizárólag ez számított.
A folytatásban sokáig csak az tűnt fel, hogy térfelet cseréltek az összecsapás résztvevői, első osztályú focinak még a nyomait sem véltük felfedezni a két csapat játékában. Mégis izgalmassá vált a meccs, tudniillik Edouard Ndjodo feleslegesen kiállíttatta magát (gondoljanak bele: egy támadó két buta szabálytalanságért kap sárga lapot...), így a hátralevő alig fél órában a hátrányban lévő Rákospalota előnyben próbálhatta meg kicsikarni legalább a döntetlent. Az Aczél-gárda erőfeszítése végül eredményt hozott: a lefújás előtt nem sokkal Nyerges Krisztián pontot mentett.
A döntetlen igazságosnak mondható – egyik együttes sem érdemelt vereséget, de győzelmet sem.
