Emlékezhetünk, a nyári Európa-bajnokságot megelőző hónapokban nemcsak a résztvevőket kísérte élénk érdeklődés a nemzetközi futballéletben, a média és a sportdiplomácia legalább akkora figyelmet szentelt a „nagy kimaradóknak” is. Közülük is kiemelkedett a spanyol válogatott immár két éve mellőzött támadója, Raúl González, akit mintha megátkoztak volna; úgy tűnt, Luis Aragonés szövetségi kapitány a világ minden kincséért sem hajlandó jelölni őt az alpesi országokba utazó keretbe.
„Hány világbajnokságot nyert Raúl? Egyet sem. És hány Európa-bajnokságot? Egyet sem” – kérdezte gúnyosan aszakvezető, nem éppen szakmai megfontolásokat sejtetve a selección gólrekorderének (102 meccsen 44 gól) mellőzése kapcsán.
Ha viszont az öntörvényű trénernek nem a kontinenstorna, hanem a Bajnokok Ligája rajtja előtt kellene megfontolnia a madridi csatárzseni szerepeltetését, fenti okfejtése alapján talán maga sem habozna, s Raúlt bármely csapat színeiben a kezdő tizenegybe nevezné. (Attól persze most tekintsünk el, hogy a 31 éves támadó miként szerződne esetlegesen a szakember jelenlegi csapatához, a Fenerbahcéhoz, Aragonés pedig az Atlético Madrid legendájaként hogy kapna meghívást a városi rivális kispadjára.)
„Hány Bajnokok Ligáját nyert Raúl? Hármat. És hányszor lett gólkirály? Kétszer” – mondhatná immárelismeréssel az ősz mester, és ezzel még egyáltalán nem érne az érdemekfelsorolásának végére. A futballista, akinek neve egybeforr a Real Madridéval (bár kölyökként az Atléticóban kezdte pályafutását!), ugyanis szinte minden szóbajöhető trófeát begyűjtött az első számú európai sorozatban, s az ő nevéhez fűződik a legtöbb meccs és gól is a BL történetében.
Ott volt 1998 májusában Amszterdamban, amikor a jelenlegi sportigazgató, Predrag Mijatovics góljával a blancók 32 év után újra elhódították a kupát. Két évvel később gólkirályként (11 gól), mi több, a döntő egyik gólszerzőjeként segítette a csapatot, amikor a BEK és a BL történetében először két azonos nemzetbeli klub csapott össze a párizsi döntőben (Real Madrid– Valencia 3–0) – ezzel a még mindig csak 22 éves (!) csillag az idény legjobb csatárának járó elismerést is kiérdemelte az elitligában.
Bár a királyi együttes a következő évadban csak az elődöntőig menetelt, a hétszer eredményes Raúl mindkét egyéni címét megvédte. A 2001–2002-es szezonban ez nem sikerült, ám a glasgow-i BL-finálé 9. percében elért találata talán még ennél is többet ért: a Real végül 2–1-re nyert a Leverkusen ellen, begyűjtve mindmáig utolsó Bajnokok Ligája-trófeáját. Raúlnak persze azóta is termett babér: a 2002–2003-ban ismét csak a döntő küszöbéig vezető úton kilenc góllal segítette övéit, amivel ugyan az azóta már a Real csatársorát erősítő Ruud van Nistelrooy teljesítményét (Manchester United, 12 gól) nem szárnyalta túl, az UEFA döntése értelmében a támadók versenyében megint az élen végzett.
S mint említettük, első az örökranglistán is: 1995-ös bemutatkozása óta 116-szor lépett pályára BL-mérkőzésen a Madrid színeiben, s a Ferencváros elleni kiütéses hazai győzelem (6–1) alkalmával szerzett első találata óta hatvanszor mattolta az ellenfél kapusát.
„Nem mondok el mindent, ami Raúl nevéhez fűződik, mert szerintem valamennyien tisztában vagyunk a nagyságával – szólt magasztalóanjátékosáról Bernd Schuster, a Real német trénere, akinek kollégájával ellentétben eszébe sem jutna gúnyolodni egyik kedvencével. – Megkérdőjelezhetetlen mindaz, amit Raúl a Real Madridért tett, miközben egyre-másra döntötte meg az egyéni rekordokat. Ezért ő az egyik, ha nem a legfontosabb játékos és személyiség a csapatban, aki hivatásában és emberileg is igen közel áll hozzám. Igazi szimbólum, aki mindent megtett és megtesz ezért a klubért – ráadásul elégedett és boldog itt.”
Ez utóbbi persze nem meglepetés; amellett, hogy Raúlt félistenként tisztelik a Santiago Bernabéu Stadionban, a klub vezetői 2008 elején pályafutása végéig szóló szerződést kötöttek vele.
Alighanem ezzel sokan lennének elégedettek, sőt talán még boldogok is.
