A svéd felkiáltójel, a kivételes eset.
Pokolfajzat, ördögfióka, arcátlan, pökhendi, alávaló, hólyag.
Zseni, isten, fenomén, halhatatlan.
Variációk egy témára – Zlatan Ibrahimovicra.
Az ellenfelek, a rivális klubok (válogatottak) fanatikusai az iménti névszókkal illetik, és legszívesebben alighanem statáriális bíróság elé állítanák őt a némi – részben talán jogos – előítélettől hajtva a nyakába varrt, a pályán és azon kívül elkövetett „bűnökért”: a gólokért, a grimaszokért, a megalázó, „ki ha én nem” attitűdért. Az ítélet nem is kétséges.
Persze ha valakit ennyien gyűlölnek, lennie kell egy másik, igaz, szerényebb létszámú oldalnak is, amelynek tagjai a második felsorolásból szemezgetnek: a mindenkori csapattársak, valamint a svéd válogatott és (manapság) az Internazionale rajongói.
A futballglóbuszon pillanatnyilag senki sem mérhető hozzá, akit – legalábbis elméleti szinten – ennyi nedv érne. Azt viszontmár bajos eldönteni, hogy a ciszterna a köpésektől, vagy a termete ellenére légies, kiszámíthatatlan és utánozhatatlan trükkök garmadáját a repertoárjában tudó csatár cseleiben gyönyörködők örömkönnyeitől telne meg gyorsabban.
Döngöljék a földbe vagy emeljék a fellegekbe, az tény: a nyári Európa-bajnokságon „sántán”, fél lábbal is veszélyesebb volt, mint a svéd támadóalakzat komplett további része, de ezt nem csak ő tudta magáról – az is tisztában volt vele, aki alelátón ült, és az is, aki az aktuális ellenfél kispadját támasztotta, vagy esetleg már attól izzadva toporzékolt a technikai zónán belül, ha mégis eljutott a labda a bemelegítéseket látszólag elbliccelő csatárhoz.
Aki egyébként nem is svéd.
Bosnyák horvát.
Talán ez a titka.
