dent összeírtak, csak az igaz ságról nem számoltak be.
Tessék, ossza meg velünk!
Rendben, tegyük tisztába a dolgokat, aztán, ha kérhetem, tényleg beszéljünk másról. Szóval: noha idehaza és odakint is arról lehetett olvasni, hogy megromlott a viszonyom a klub vezetőivel, valamint Dieter Hecking edzővel, ez egyáltalán nem felel meg a valóságnak. A vasárnap Stuttgartban pályára lépő csapatból is csupán azért maradtam ki, mert a tréner úgy ítélte meg, jót tenne nekem, ha egy meccset kihagynék. Persze én ellenkeztem, ugyanis mindenáron játszani akartam, de ő döntött, nem én… Megnyugtathatok mindenkit, nem vagyok bűnbak, nem száműztek a keretből, s ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a szakember a minap telefonon keresett: egyrészt a hogylétem felől érdeklődött, másrészt leszögezte, hogy a jövőben ugyanúgy számít rám, mint az előző két évben, harmadrészt pedig sok sikert kívánt a dánok ellen. Valami azt súgja, ha kegyvesztetté váltam volna, nem hív fel Gödön.
Lépjünk tovább. Milyen formában van?
Nem lehetek elragadtatva magamtól. Az első három bajnoki sem nekem, sem a Hannovernek nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, úgyhogy ideje megmutatnom, mit tudok. Fogadkozni nem akarok, nem is lenne értelme, ám azt ígérhetem, hogy a maximumot próbálom kiadni magamból. Főleg most, hogy immár semmi mással nem kell törődnöm, csak a futballal.
Verhetők a dánok?
Azok, persze, hogy azok. Vallom ezt annak ellenére, hogy a keretük igen erős, a névsort szinte csupa olyan labdarúgó alkotja, akit neves egyesület alkalmaz. Mégis azt mondom, legyőzzük őket!
Mire fel ennyire optimista?
Ha pesszimista lennék, biztosan nem vezetne jóra… Ebből következően bízom benne, hogy a világbajnoki selejtezősorozat utolsó mérkőzéséig harcban leszünk a továbbjutásért. Nyilván sokan drukkolnak azért, hogy kijussunk Dél-Afrikába, ám nálunk, a magyar válogatott játékosainál senki sem akarhatja jobban a sikert!
Nem szeretném a kedvét szegni, de a főpróba rosszul sült el.
Ez igaz, de előnyt is kovácsolhatunk a Montenegró elleni három háromból. Emlékezzünk csak vissza: amikor Lothar Matthäus, majd Bozsik Péter vezette a válogatottat, a tétmeccsek előtt rendre parádéztunk, hol Németországban, hol Skóciában, hol Ausztriában nyertünk, aztán elutaztunk Horvátországba, illetve fogadtuk Norvégiát, és bizony beleszaladtunk egy-egy nagy pofonba. Nem állítom, hogy mindkét alkalommal nagy mellénnyel léptünk pályára, de egyfajta elégedettség volt bennünk, ami – mint azt a nulla három és a nulla négy mutatja – megbosszulta magát. Így ha másért nem, azért örülök a legutóbbi döntetlennek, mert az nem jogosít fel bennünket arra, hogy legyőzhetetleneknek képzeljük magunkat.
Nő a feszültség?
Feszültségről nem beszélnék, ám hogy élesedik a helyzet, az érezhető. Lassan ott tartunk, hogy minden percben a szombati találkozó jár a fejünkben, de ez így is van rendjén. Végtére is nem edzőmecscset játszunk…
Kapiskálják már a felállást?
Igyekszünk kisilabizálni, ki milyen poszton juthat szóhoz, azonban Erwin Koeman jól keveri a kártyákat – fogalmunk sincs, hogy fest majd a kezdő tizenegy.
Ezek szerint arról sincs elképzelése, hogy a kapitány középpályásként vagy csatárként veti-e be?
Még csak megérzésem sincs. De nem is az a lényeg, hogy hová állít be, hanem az, hogy beállítson. Mert engem csak az izgat, hogy játszhassak abban a magyar válogatottban, amely három pontot szerez Dánia ellen.
A döntetlent csalódottan fogadná?
Igen. A magyar közönség kritikus, nála kritikusabbal még nem is találkoztam eddigi pályafutásom során; megjegyzem, az utóbbi évek megannyi kudarca után ezt meg is értem. Éppen itt az ideje tehát, hogy kiszolgáljuk a szurkolókat, és mi mással lehetne jobb kedvre deríteni őket, mint egy fontos győzelemmel!?
A végén még elhisszük, hogy megverhetjük Dániát.
Örülök, ha így van, de ennél fontosabb, hogy mi is elhigygyük. És ami engem illet, remélem, a szavaimból kiderült: szentül hiszek a győzelemben!
