lóban: a fiúk (illetve már bő ven férfiak) átlagéletkora kis túlzással a Rolling Stoneséhoz közelít, és sem versenyzői, sem edzői szinten nincs utánpótlás. Tulajdonképpen nincs is miért meglepődnünk.
Az öttusázóknál már inkább volt okunk a csodálkozásra: ahhoz képest, hogy négy versenyzőnk összesen hat egyéni világbajnoki címmel, valamint egy-egy olimpiai arany- és ezüstéremmel büszkélkedhet, a 19., 20., 24. és 26. hely nem valami fényes, ráadásul már a vívásban elszállt a két fiú és a két lány is. Az, hogy Balogh Gábort és az – említsük meg: sérüléséből épphogy felépült – Horváth Viktort is ledobta a ló, már inkább csak látványnak volt fájdalmas: ezzel még mindig a jobb lovasok között zártak a mezőnyben. A szomorú szereplés miértjére egyelőre nincs válasz: mindenkinek sikerült meglepetést szerezni vele.
Meg kell még emlékeznünk szegény cselgáncsozókról is, akik irigylésre méltó szakmai programjaikkal ugyan a szűkösnek mondott forrásokkal való gazdálkodás éltanulói, de az olimpián ebből nem sok derült ki. Érmet, érmeket vártak maguktól ők is, négy hetedik hely lett belőle. Persze balszerencsések is voltak: a vb-bronzérmes Ungvári Miklós például az utolsó pillanatokban intéssel esett ki, de mindennél többet mond, hogy Csernoviczki Éva és Mészáros Anett is magára volt dühös, amikor lejött a tatamiról. Úgy tűnik, fejben kell még erősödniük, de megtehetik: a legtöbbjükben benne van még egy olimpia.
Hogy Bodrogi Lászlóban még van-e, és ha igen, magyar vagy francia színekben-e, azt egyelőre nem tudni. Az biztos, hogy a vb-második időfutammenő sem a sanyarú anyagi helyzetnek köszönhetően bukott el. Bodrogi hosszas kard-, illetve – kerékpárosról lévén szó, inkább – lánccsörtetés után végre megkapott a MOB-tól szerelőt, kísérőkocsit és mindent, amit egy jobb kerekes kérés nélkül is az éjjeliszekrényén talál reggelente, de hiába adta fel taktikusan az országúti versenyt, végül betlizett az időfutamban. Ebből is látszik, hogy a pénz nem minden: inkább az volt a baj, hogy a széles rónaságokat kedvelő emberünk ízlésének nem felelt meg az emelkedő az elvileg sík, valójában dimbes-dombos időfutampályán, ráadásul Bodrogi már a verseny előtt arra hivatkozott: csapata nem vitte el a Tour de France-ra, így a világ legjobbjai helyett csak apósa társaságában készülhetett, ami azért nem ugyanaz – ez a 27. helyhez volt elég.
Ha már „profi” sportolóinknál tartunk, emlékezzünk meg gyakorlatilag egyszemélyes teniszcsapatunkról is. Szávay Ágnes az utóbbi másfél évben már szerencsésen megteremtette felkészülésének anyagi alapjait, de a tökéletes háttér ezúttal csak a tökéletes középszerhez volt elég. Persze a magyar lány számára, profi teniszező lévén, nem az olimpia az egyetlen fontos viadal, és amúgy sincs nagy formában mostanság – ebbe pedig Pekingben ő maga is hamar beletörődött, így egyesben és párosban, Arn Grétával is nyeretlenül zárt.
És ezzel még nem értünk a csalódások végére: ott vannak a sportlövők (bár Igaly Diána az egész olimpia legszimpatikusabb nyilatkozatában csak magát okolta, amiért nem jutott a döntőbe, pedig ha valaki nehéz körülmények között készül, az ő), az atléták (leszámítva Pars Krisztián negyedik helyét, amely a fehéroroszok frissen kipattant doppingügye után akár második is lehet), az evezősök. Vagy a tornász Gál Róbert, és persze a teljes magyar bokszválogatott, amely testületileg három igazán nagy ütést vitt be, és ez kis mázlival ötödik helyet is ért Szellő Imrének. Az általunk már rutinszerűen szidott bíráskodás persze itt-ott tényleg véleményes volt, de Kátétól Kaluczáig valakitől azért vártuk, hogy kitesz magáért – hiába.
És hogy ezek után mi a konklúzió? Egyrészt mindig van még egy-, két, tíz- vagy százmillió forint, amit értelmesen el lehetne költeni az élsportra. Másrészt viszont anyagi helyzettől függetlenül vannak olyan buktatók, amelyek miatt számos sportolónk nem tudta kihozni magából a lehető legtöbbet – pedig az olimpián ezt várják. Persze a pénz talán ezen is segítene.
Következik: A sportfinanszírozás jövője
