Pedig az apja azt akarta, hogy atléta legyen. A kis Roberto Carlos kicsinek is gyors volt, mint a villám, nem csoda, hogy Óscar Pereira da Silva, aki kisebb sikereket ért el atlétaként, úgy gondolta, fia ott viheti a legtöbbre. Csupán azt hagyta ki a számításból, hogy csemetéjét akaratlanul is választás elé állította, hiszen az atletizálás mellett futballozott is Garca város csapatában, és a siheder Robertóra inkább ez a példa ragadt.
A család 1985-ben a jobb megélhetés reményében Cordeirópolisba költözött, és az akkor 12 éves fiú, amikor éppen nem dolgozott a helyi textilgyárban, együtt futballozott édesapjával. Első klubja a Club Atlético Juventus lett, egy év múlva viszont már a Flamenguinho volt, ahol a világ labdarúgását is befolyásoló döntés született: edzője az addig középső védőt játszó Robertót balhátvédként szerepeltette, nyilván nem is sejtve, hogy a poszt koronázatlan királyát indította el ezzel szédítő karrier felé, és ebben az sem jelenthetett akadályt, hogy a fiatalember imádott apja ekkoriban hagyta el a családot.
Még csak 16 éves volt, amikor megkötötte első, igaz, még csak félprofi szerződését, a másik aláíró az Uniao Sao Joao képviselője volt. Roby ekkor már rendszeresen helyet kapott a korosztályos válogatottakban, mi több, 1992. február 26-án az Egyesült Államok elleni meccsen bemutatkozhatott a felnőttek között is. A következő évben a Palmeirasba szerződött, és itt töltött évei alatt kétszer lett a brazil bajnokság legjobb balhátvédje. A klubot támogató főszponzor tönkrement, kulcsjátékosok sora távozott, így Roberto Carlos is, akiért az olasz Internazionale akkoriban fantasztikusnak számító összeget, csaknem nyolcmillió dollárt szurkolt le. Itt egy évet töltött, és 1996-ban költözött Madridba, hogy részese legyen a Real legújabb kori sikereinek.
Ettől fogva szinte mindenki mindent tud róla. Három világbajnokságon szerepelt, 1998-ban döntőt játszott, négy évvel később is, és akkor sikerült is a csúcsra jutnia a brazil válogatottal. Háromszor ünnepelhetett Bajnokok Ligája-elsőséget, 1997-ben a FIFA szavazásán a világ második legjobb játékosa lett honfitársa, Ronaldo mögött. A Real Madridban 370 bajnokin lépett pályára, ezzel a nem spanyol születésű játékosok között csúcstartó – amúgy 2005. augusztus 2. óta kettős, azaz spanyol és brazil állampolgár
–, jócskán megelőzve a korábbi rekorder Alfredo Di Stéfanót, akinek a neve mellett 329 Real-meccs „szerénykedik”…
Tavaly nyáron a török Fenerbahcéhoz írt alá, hogy mekkora erősítésnek számít, arról sajnos az MTK játékosainak is vannak közvetlen tapasztalataik a közelmúltból. Népszerűségének kulcsa klasszisa mellett vidám és közvetlen természete – erről pedig mi szereztünk tapasztalatokat itt, Monacóban, ahol allűröktől mentesen, mindenkivel roppant barátságosan viselkedett. De hát neki igazán van mire szerénynek lennie!
