Nem sok jót ígért, ahogyan neki indult a magyar női kézilabdaválogatott az olimpiának: a pekingi rajt előtti napokban éppen csak az nem verte meg a mieinket, aki nem akarta, a kínaiak és a kazahok viszont akarták. A hírek finoman fogalmazva is ijesztőek voltak – Hajdu János kapitány a lemondását fontolgatta, de két és fél órás egyeztetés után sikerült meggyőzni arról, hogy mégiscsak maradjon –, így aztán a legtöbben már az érem közeli, uram bocsá’ érmes helyre várt válogatott széteséséről vizionáltak. S persze arról se feledkezzünk meg, hogy Görbicz Anita a Pekingbe utazás előtt nem sokkal lábára öntötte a forró olajat, s nem lehetett tudni, hogy az égési sérüléseket szenvedve milyen teljesítményre lesz képes. Hogy a történtek után végül a negyedik helyre futott be a csapat, az gyakorlatilag csodaszámba megy – más kérdés, hogy zökkenőmentes, minden problémát nélkülöző felkészülést követően talán erről is másként vélekednénk...
Rosszmájúan azt is mondhatnánk tehát, hogy a csapat már előre megpróbálta „eladni” az esetleges rosszabb szereplést, ám most tekintsünk el ettől a feltételezéstől, koncentráljunk inkább az olimpián történtekre. Annál is inkább, mert érdemes az amúgy elismerésre méltó negyedik hely mögé nézni, s akkor kiderül, hogy sokkal árnyaltabb a kép: voltak mérkőzések, amelyeken valóban parádéztak Pálingerék – elég csak a németek elleni csoportmeccsre vagy a románokkal szembeni negyeddöntőre gondolni –, akadtak azonban érthetetlen hullámvölgyek is, s ezt a szélsőséget még Laurencz László legendás mondásával („Nők... Kettessel kezdődik a személyi számuk!”) sem lehet igazán megmagyarázni. Már csak azért sem, mert az ellenfeleknél is a gyengébbik nem képviseltette magát, s bizony egyetlen más csapatnál sem volt tapasztalható ilyen szélsőséges teljesítmény.
Az okok?
Kívülről természetesen nehéz a mindenekfelett álló igazságot megfogalmazni, de talán nem járunk messze a realitástól, ha a pszichikai felkészítés gondjait említjük: a magyar női kézilabdázás legújabbkori története már produkált néhány nagy bukást, s Pekingben ugyan akadtak ellentétes jelek – a brazilok elleni pontszerzés az utolsó pillanatban vagy a németek legyőzése a hajrában –, a fejek azonban még mindig nem teljesen tiszták.
Ami egyébként bizonyos helyzetekben elfogadható. A kajakkenusok szereplését ugyanis nem lehet, de nem is szabad függetleníteni Kolonics György halálától. Félő volt, hogy a július 15-én történtek alapjaiban meghatározzák az utóbbi néhány olimpián legjobban teljesítő sportág pekingi szereplését. Az akkor megkérdezett sportpszichológusok úgy vélekedtek, a tragédia vagy megkeményíti a többieket, és még inkább odateszik magukat, vagy összezuhannak, és alulmúlják a várakozásokat. Nos, gyakorlatilag mindkét vélekedés beigazolódott, hiszen míg a kenus Vajda Attilán egyértelműen látszott, hogy a maximumnál is többet tesz meg a sikerért, addig például a Kammerer, Kucsera kajak kettes alaposan elmaradt attól, amit a közvélemény a korábbi eredmények alapján teljes joggal várt tőle. És persze a női szakágon végigsöprő viharok – Janics Natasa és Kovács Katalin elszakadása Fábiánné Rozsnyói Katalintól és az ezt körülvevő médiahajcihő – sem múltak el nyomtalanul: a remélt három győzelemből egy arany- és egy ezüstérem lett, igaz, Kovács Katalin versenyzői kvalitásait dicséri, hogy az elbukott egyes után hatvan perccel Janiccsal a háta mögött megnyerte a párost.
A sportág végül is négy éremmel – két arannyal, egy-egy ezüsttel és bronzzal – zárt Pekingben, ami talán kevesebb annál, mint amit a legtöbben reméltek, de figyelembe véve, hogy a kajak-kenut is egyre több ország „találja meg” magának, s nem megfeledkezve az előzményekről, összességében még így is elégedettek lehetünk. Miként önmagukhoz képest az asztaliteniszezők, a birkózók, a triatlonozók, a műugrók és a vitorlázók is megtették a magukét: jelesről ugyan szó sincs, de a maguk szintjén mégsem okoztak csalódást, ami ezen az olimpián már így is több, mint amit a nagy átlagtól kaptunk...
Következik: Akik alulteljesítettek
