JOSÉ MOURINHO A PROVOKÁTOR
Az olasz újságok szerkesztőségeiben alighanem pezsgők durrantak, amikor kiderült, José Mourinho váltja Roberto Mancinit az Inter kispadján, hiszen a portugál nyughatatlan személyisége, kötekedő stílusa tálcán kínálja a címlaptémákat. És bár feszültségkereső jelleme Olaszországba érkeztével sem változott – lásd: Andrij Sevcsenkónak megüzente, sok sikert kíván neki az UEFA-kupa gólkirályi címéhez a Milanban –, mégis mintha kissé visszafogottabb, óvatosabb lenne mostanában. A riválisokról tisztelettudóan beszélt, Szuperkupa-győzelme után elődje érdemeit méltatta, és az Inter-szurkolókkal is alig akadt egy-két összezördülése. Ami a szakmai oldalt illeti: a Chelsea-t két bajnoki címig vezető szakember edzőként az eddigi 351 mérkőzésének 68.66 százalékát megnyerte. Az Inter legutóbb a Serie A-találkozók 65.79 százalékát zárta győztesen. És bajnok lett...
LUCIANO SPALLETTI A MŰVÉSZ
Hányszor hallottunk olyan kijelentéseket, hogy „Európában a Roma játssza a legszebb futballt” vagy „A Roma Itália Arsenalja”, a nagy eredmények mégis rendre elmaradtak (az Olasz Kupát és a Szuperkupát ne becsüljük túl). A látványosság titka, egyben a viszonylagos sikertelenség magyarázata elsősorban Luciano Spalletti vezetőedző felfogásában rejlik. A 49 éves szakember – az eddigi nagy vetélytárssal, Mancinivel ellentétben – nem a nagy eredmények kovácsa, inkább a labdarúgás művésze. A nyílt sisakos hozzáállás ugyanakkor magában hordozza a bukás lehetőségét, amilyen például 2007 tavaszán, azon a bizonyos manchesteri éjszakán bekövetkezett (ki ne emlékezne a United 7–1-es sikerére?). Egyesek azt mondják: a Roma balszerencséje, hogy az Internél éppen az elmúlt két idényben állt össze a „verhetetlen” csapat – különben az olasz futball egyeduralkodója lehetett volna. Szerencséje viszont, hogy a szépség sohasem megy ki a divatból.
CARLO ANCELOTTI AZ ÚJGAZDAG
Nehéz olyan edzőt találni, aki Carlo Ancelottinál nehezebb helyzetben lenne, és nehéz olyan edzőt találni, aki Ancelottinál irigylésre méltóbb helyzetben lenne. Ellentmondásról szó sincs: a Milan vezetőedzőjét Silvio Berlusconi „nem elnök” jobbkeze, Adriano Galliani a számos „sima” klasszis mellett két világsztárral is ellátta (Ronaldinho, Sevcsenko), csupa olyan futballistával, akikkel csak nyerni lehet – vagy megbukni. Merthogy az említett két neves szerzeményt Ancelotti igazából sohasem kérte, a párost egyszerűen a nyakába akasztották. Amíg ő a Drogba, Eto’o, Adebayor hármasból látott volna szívesen valakit, a klub elöljárói szinte egy lépést sem tettek az érintettek megvásárlásáért. A teljesítménykényszer viszont most már teljes súlyával a szakvezető vállán nehezedik, Galliani például kerek perec kijelentette: „Ancelotti örülhet az igazolásoknak, innentől kezdve az ő gondja, miként szerzi meg a bajnoki címet.” Szegény. Szegény?
CLAUDIO RANIERI A HIGGADT
Ne boncolgassuk, milyen személyes vonatkozásai lesznek a Claudio Ranieri, José Mourinho párharcnak – 2004ben éppen az Inter mestere váltotta a Juventus trénerét a Chelsea kispadján –, maradjunk a bajnoki versenyfutás szakmai szempontjainál. Igaz, a két szakvezetőt ezek alapján is kénytelenek vagyunk együtt emlegetni, hiszen szakértők szerint könnyen lehet, hogy a scudettóért az Inter és a Juventus fut majd versenyt a hajrában. Ranieritől mindenesetre azt várják, hogy a másodosztályból szépen lassan eredeti szintjére (a Serie A élbolyába és a Bajnokok Ligájába) visszakapaszkodó együttest vezesse oda, ahonnan annak idején a mélybe zuhant: az első helyre. A lassú, de biztos építkezés kulcsa az edző higgadtságában, taktikai döntéseinek megfontoltságában rejlik. És ki tudja, talán a Mourinhóval vívandó különharcban is a nyugalom lesz a döntő tényező. Márpedig ezen a téren Ranieri jobban áll.
