Színes montázsok és nagy döntések ura

harmadszor mászták meg Olümposz csúcsát. A titok megfejtése minden bizonnyal a génekben keresendő – erre utalnak a mester szavai is: „Egyszer lehet szerencsével nyerni, de háromszor bizony nem. Nem akarok nagy szavakat használni, hogy erre születni kell, meg ilyenek, de azért lehet benne valami. A temérdek munkát nem leszámítva persze, mert enélkül egy sokadrangú tornán sem lenne esélyünk a győzelemre.”

Mennyiben más ez a diadal, mint a korábbi kettő? – tették fel a soros kérdést a szövetségi kapitánynak, aki nem habozott a válasszal: „Eredmény tekintetében pont ugyanolyan. Természetesen egyik sem hasonlítható a másikhoz. Sydneyben rutintalanok voltunk, a csoportmeccsek után rendet kellett tenni a fejekben, mert úgy éreztük, odalehetnek az álmok. Az ifjonti hév aztán elsöprő erővel tört utat magának, a nehéznek ígérkező, olaszok elleni negyeddöntő megnyerése minden gátat átszakított. Athénban százszázalékos teljesítménnyel nyertünk, mindazonáltal voltak igencsak meleg pillanatai a tornának. Ha például a csoportmeccsek során a rendkívül éles szerbek elleni csata fordítva alakul, ki tudja, mi történik a későbbiekben. A döntőre meg, azt hiszem, mindenki emlékszik, mínusz háromról álltunk talpra, szóval rendkívül nehéz volt. Peking? Talán azt mondanám, a legérdekesebb. Előzetesen minden bizonnyal senki sem gondolt arra, hogy úgy lehetünk aranyérmesek, hogy nem játszunk meccset a szerbek és a horvátok ellen. Nos, így lettünk. De gyorsan hozzá is tenném, sikerünk értékéből ez az égvilágon semmit sem von le: az amerikaiak öt góllal verték meg a szerbeket az elődöntőben, a jelek szerint tehát ők voltak az igazán veszélyesek. Az, hogy hat győzelem mellett egy döntetlennel zártuk a tornát, azt hiszem, önmagáért beszél.”

Kétségtelen. De mégis, Athén után miért pont ez az összeállítású csapat ért vajon révbe? Menynyiben volt más, mint a 2005-ös, a 2006-os vagy a 2007-es, az ezüstöket szállító társulat? Lapunk felvetésére így reagált Kemény Dénes: „Mondták, sikerült

megtalálnom a legjobb összetételt. Végül is az vitán felül áll, hogy ezzel a tizenhárom játékossal sikerült az, ami az előző olimpia óta nem. Viszont sohasem tudhatjuk meg, mi lett volna, ha X, Y vagy Z kerül a csapatba; lehet, velük könnyebben nyerünk, mint ahogy ennek az ellentettje is előfordulhatott volna. A keret kijelölése az én felelősségem, ezért vagyok kapitány. Amúgy pedig itt, Pekingben a hit, a fiúk hite mellett rengeteget számított, nevezhetem a siker egyik kulcsának, hogy senki sem akarta túljátszani a szerepét. Mindenki a maga kis feladatát teljesítette, nem akart több vagy kevesebb lenni, mindenki elfogadta, hol a helye.

Nem véletlenül mondtam csak annyit nekik közvetlenül a találkozó befejezése után: Köszönöm!”

Az amerikaiak ellen megnyert finálét követően a miniszterelnök is felhívta a szakvezetőt, aki nem felejtette el megköszönni az uszodában varázslatos hangulatot teremtő magyar szurkolók buzdítását , a rengeteg biztató üzenetet sem. A felvetésre, hogy hatott-e bármilyen módon a csapatra a küldöttség vártnál szerényebb teljesítménye, nemmel válaszolt, és hozzátette: tizenötmillió magyarnak akartak örömet szerezni, ez mozgatta őket.

Kemény Dénes édesapja, Kemény Ferenc, vagy ahogy csak az uszoda hívja, „Fecsó bá” szokásához híven ezúttal is képtelen volt a televízió előtt nézni a meccset, majd várta fia hívását. Az aranyfürdőzés után csöngött is a telefon… „Mit mondtam neki? A köszönöm mellett azt, hogy ne aggódjon, mind a három unokájának van aranyérme…” – árulta el a mester, aki 21 játékossal nyert három olimpiát. Csak nyerő huszonegynek nevezi őket.

„Legutóbb Sydneyben, a csoportkörben veszítettünk olimpiai meccset, s valószínűleg ez így marad Londonig. Hacsak nem veszik fel a sportágat a téli olimpia műsorára.” Lám, Kemény humorral fűszerezve is képes volt beszélni. Na ja, jó kedve volt. Nagyon jó. De visszatért a sorozatra:

„A tények önmagukért beszélnek. Játékosaink kiváló versenyzőtípusok, az olimpia elképesztően motiválja őket. És n e m csak őket…”

A kapitány elárulta, az olimpiai faluban berendezett szobájában a legfontosabb kellék a tévé, a video, a DVD volt. Ágy, szekrény nélkül el lett volna, az imént felsorolt műszaki eszközök azonban nem hiányozhattak. A győzelem részei.

„Amíg a fiúk pihentek, addig segítőimmel, Kásás Zolival, Mátéfalvy Csabával azon dolgoztunk, hogy összeszedjük az ellenfelekről vélt legfontosabb információkat. Montázsokkal dolgoztunk, a játékosok már csak a legfontosabb részeket láthatták. Rendre ebből készültünk.”

Felvetette valaki, hogy az ölelgetésekből ítélve feltűnően jóban van a szerbekkel. Volt, akit ez meglepett…

„Jóban vagyok a szerb, a horvát és a montenegrói kollégával, játékosokkal is, ebben nincs semmi újdonság. Jókat szoktunk beszélgetni, tiszteljük egymást. Az uszodai világra amúgy is ez a jellemző. A vízben harc, akár vérig, a zuhanyzóban azonban minden elcsitul. Nagy család vagyunk.”

Ennek a nagy családnak meglátásunk szerint rendkívül jót tett a Egyesült Államok meglepően kiugró teljesítménye. Elég csak azt említeni, hogy a döntő nézettsége a sportágban hihetetlen magasságokba jutott, összehasonlíthatatlanul többen követték, mintha mondjuk magyar–szerb csata döntött volna a legfényesebb medáliáról. Kemény Dénes is egyetértett abban, új dimenziók nyílhatnak meg a sportág előtt.

„A férfi- és a női csapatuk is a finálé résztvevője volt, ennek nyilvánvalóan meglehetnek a hatásai. Régóta hiszek abban, hogy Amerikában összehoznak végre egy profi ligát, és akkor az olaszországi, vagy a legújabb divat, a montenegrói szerződések helyett odamennek az ászok. Mondanom sem kell, mennyire jót tenne ez a sportágnak.”