közepén szerb zászlóba burkolózó fiatalember tapsol, többen hátba is veregetik – finoman, persze. Az egyik sarokban megint megörökítik az „álom tizenhármat”. Habár először csak tizenketten pózolnak, mivel „Papesz” lemarad, de miután beéri az amúgy utolérhetetleneket, ismét összeáll a brigád – hiszen így teljes a kép. Kemény Dénest Varga Tamás és Kis Gábor emeli le a tévés kollégák számára fenntartott lelátórészről, innentől kezdve tizenhárom plusz egy nemzeti hőssel foghat kezet az, aki akar. Mivel sokan, nagyon sokan akarnak, az ünneplés tovább tart, mint maga a döntő, hirtelenjében nehéz is lenne eldönteni, hogy melyik az emlékezetesebb. Maradjunk annyiban: úgy fantasztikus ez a nap, ahogy van.
A fieszta első felvonása másfél óra elteltével ér véget, kezdődik a második: a vegyes zónában nem győzzük rögzíteni az „aranyköpéseket”. Madaras Norbert arról beszél, hogy „…már el is felejtettem az elmúlt esztendők vereségeit”, Varga Tamás azt kiabálja, hogy „…négy éve olimpiai bajnok voltam, azóta csak máltai kupagyőzelemnek örülhettem, úgyhogy itt volt már az ideje, hogy nyerjek valamit…”, Benedek Tibor meg arról filozofál, hogy „Sydneyben megszereztük a címet, Athénban megvédtük, Pekingben meg históriát írtunk”. Nem is csodálkoznánk, ha évek múltán úgy adnák ki a történelemkönyveket, hogy abban szerepel a magyar vízilabda dicsőséges hadjárata – 1997-ben, a sevillai Európa-bajnoksággal indult, és ki tudja, mikor ér véget…
Ami a legutóbbi csata utolsó jelenetét illeti: kis, pardon, alacsony kínai önkéntesek egymás után bújnak a győztesek hónalja alá, és amint elkészülnek a közös képek, ujjongva szaladgálnak fel és alá. Egyikük, miközben kifújja magát, elárulja, még életében nem látott ilyen nagy fehér embert, és bár elsőre furán hangzik, utóbb megállapítjuk, igaza van.
Mert valóban ők a legnagyobbak!
oldalo
