Bajnok vagyok! Olimpiai bajnok vagyok! – adta meg az interjú alaphangját a boldogságtól üvöltő Vajda Attila.
Okos kérdést ne várjon most. Milyen érzés?
Ugyan már, ez nagyon jó kérdés! Remélem, egy-két döntő után még felteszik nekem… Szóval: őrülten jó!
Edzője, Vécsi Viktor azt mondta, ezért jöttek.
Naná, hogy ezért. Csakis ezért!
Nem zavarta, hogy mindenki úgy számolt: egy aranyunk biztosan lesz, azt Vajda Attila szállítja.
Mivel magam is vakon hittem abban, hogy nyerhetek Pekingben, nem zavart. Ha nem tudtam volna elviselni ezt a terhet, nem lógna ez a gyönyörű arany a nyakamban. Szép, ugye?
De még mennyire! A csodás diadalhoz azért több kellett annál, mint hogy bízzon magában. Hogy mást ne mondjak: egy tökéletes döntő.
Szerintem sem sikerült rosszul… Kemény volt, hoszszú volt, de jó volt. Már az elejével sem akadt gond, akikkel mennem kellett, azokkal mentem, sőt vissza kellett fognom magam, nehogy elragadjon a hév.
A táv második felében pedig úgy szárnyalt, mintha egy motort szereltek volna hajója hátuljára…
Csakúgy, mint az előfutamban, itt is az volt a terv, hogy ötszáz méternél indítok egyet, aztán ha szükséges, akkor még annyiszor gyújtom be a rakétát, ahányszor csak kell.
Hányszor kellett?
Hatszáznál, aztán hétszáznál, majd nyolcszáznál… Kilencszáznál már észleltem, a többiek kezdenek leszakadni, onnantól fogva csupán arra kellett ügyelnem, hogy megtartsam az előnyömet. Megsúgom, ötven méterrel a vége előtt már tudtam, hogy néhány másodpercen belül olimpiai bajnok leszek!
Vécsi Viktor már hétszázötvennél elkönyvelte a győzelmet.
Ez is bizonyítja, ő szakember. Én azért vártam a végéig, mert szerettem volna biztos lenni abban, hogy célba érek. Tudja, úgy voltam vele, jobb előbb teljesíteni a távot, aztán ünnepelni. Más kérdés, hogy most már kicsit higgadtabban beszélek az egészről, miközben ha valaki arról faggatna, hogy mi történt a hajrában, el kellene ismernem: fogalmam sincs.
Hogyhogy?
Egyszerűen kiesett a vége.
Sebaj, majd felvételről visszanézi, és akkor lesz miről regélnie. Na nem mintha e nélkül nem lenne… Apropó, hol kezdődne Vajda Attila meséje?
Hirtelenjében nem is tudom. Talán ott, hogy azért kezdtem el kenuzni, hogy egyszer bajnok legyek.
Országos, Európa-, világ-, netán olimpiai bajnok?
Ebben a sorrendben…
Kétezer-nyolc augusztus huszonkettedikén úgy ébredhetett, hogy szinte az összes vágya teljesült.
S itt jön a mese eddigi legszebb fejezete! Jól aludtam, a kelleténél nagyobb drukk nem volt bennem, és mivel a bemelegítés során éreztem, minden rendben van, a rajthoz már úgy álltam oda, hogy ez életem legszebb napja lehet. Az volt a jó, hogy tisztában voltam vele, ez rajtam, csakis rajtam múlik.
Azért ha jobbra vagy balra tekintett, láthatta, vannak ellenfelei.
Isten őrizz, hogy nagyképűnek tartsanak, de úgy véltem, egyvalaki akadályozhat meg a győzelemben. David Calra kellett ügyelnem, a spanyol kiváló kenus, nem véletlen, hogy ő volt a címvédő. Boldoggá tesz, hogy legyőztem, hiszen így bizonyítottam a világnak, neki és természetesen magamnak: vagyok olyan jó, mint ő.
Nem jobb?
Ezt nem merném kijelenteni. Ám azt igen, hogy a legfontosabb pillanatban jobb voltam…
A végén nagy fölénnyel, több mint két másodperccel nyert.
Egy századdal is megelégedtem volna, ám nem bánom, hogy így alakult. Beleadtam apait-anyait. Száz százalékot hoztam ki magamból. Nem is százat, kétszázat.
Sőt ha már ezren vagyunk, akkor ezret! Beszélek itt ökörségeket, mi?
Mondja csak nyugodtan, jó hallgatni. Eddig nem volt részünk ilyesmiben.
Sajnálom, nagyon sajnálom, hogy a kajak-kenu versenyek előtt nem született magyar aranyérem, ha valamire, arra nem gondoltam volna, hogy az én nevemhez fűződik az első. Az persze megfordult a fejemben, hogy közülünk, mármint a kajakkenusok közül én állhatok először a dobogó tetejére…
Gyanítom, szívesen ugrana még egy nagyot az emelvény felső fokára.
Hajaj!
És? Duplázik?
Ej, de telhetetlenek vagyunk… A viccet félretéve: szeretnék ötszázon is nyerni. Benne van a pakliban, hogy sikerül, miként az is, hogy nem. Úgy vagyok vele: a kötelező megvan, amit mostantól kapok a sorstól, az már csak ajándék.
Ha már a másokkal oly kegyetlen sorsot szóba hozta… Az előfutam után megpuszilta a karján lévő gyászszalagot, most pedig a célba érést követően felkiáltott: „Köszönöm, Koló!” Olimpiai bajnokhoz méltó gesztusok voltak!
Fel kellett dolgoznom Kolonics György halálát – bár a mai napig nem vagyok biztos benne, hogy sikerült. Az ellenben egészen bizonyos, hogy Koló tragédiája még inkább összekovácsolta az amúgy is együtt lévő csapatot, Pekingben érte is küzdünk. Hálás vagyok Istennek, hogy nemrég még együtt kenuzhattam vele. A fináléban igyekeztem úgy lapátolni, hogy a teljesítményem méltó legyen az emlékéhez.
Ugye, nem szükséges azt mondanunk, hogy az volt?
Örülök, ha így látták. Koló ugyan nincs velünk, de tudjuk, hogy fogja a kezünket. Az előfutamban, majd a döntőben is azt éreztem: ott ül a hajóban, és ügyel arra, hogy minden jól menjen. Aztán kilencszázötven méter megtétele után mintha kiszállt volna. Nem is tudom, mintha megérezte volna, hogy innen egyedül is megoldom… Úgyhogy hadd mondjam el még egyszer: köszönöm, Koló! Nagyon köszönöm…
