Órák teltek már el a kenu kettesek 1000 méteres döntője után, és még mindig kerestük a szavakat.
Mert amit Kozmann György és Kiss Tamás véghez vitt, az maga volt a…
Csoda?
Nem, több annál. Sokkal több.
Úgyhogy ne keressünk jelzőket, csak tisztelegjünk két SPORTEMBER előtt.
S persze egy harmadik előtt is.
Mert ez a futam Kolonics Györgyről szólt. S arról, hogy egy harminc- és egy huszonegy éves fiatalember felnőtt a harminchat esztendősen elhunyt olimpiai bajnokhoz.
Harmadikok lettek, de valójában győztek.
Győztek azzal, hogy leküzdötték, vagy legalábbis rövid időre elfelejtették mérhetetlen fájdalmukat – és győztek azzal, hogy túltették magukat a félelmükön.
Mert 2008. július 15-e óta minden kenusban és kajakosban ott lebeg: vajon hol az a határ, ameddig elmehet, mikor jut el addig a pontig, amikor már többet, jóval többet kockáztat egy megfázásnál vagy egy húzódásnál.
Amikor Kozmann György és Kiss Tamás odaevezett a hétfői előfutam rajtjához, már nyertesnek vallhatta magát.
Amikor az egy hónapja együtt edző páros továbbjutott a középdöntőbe, már milliók elismerését vívta ki.
Amikor Ludasi Róbert tanítványai szenzációs teljesítményt nyújtva kvalifikálták magukat a döntőbe, egy országot ríkattak meg.
Amikor pedig…
…megjelent az eredményjelzőn, hogy „3. Hungary”, akkor, na, akkor kezdtük el keresni a szavakat.
Addig csak ültünk (majd álltunk, végül pedig ugráltunk…), tördeltük a kezünket és fohászkodtunk. Add, Uram, hogy ez a két legény visszakapjon valamit a sorstól. És – amint Kozmann György utóbb elmondta – Isten keze benne volt abban, hogy harmadikként értek célba.
Kétszázötvennél hatodikak voltak. Előttük haladt a német, az orosz, a fehérorosz, a kanadai és a román egység.
Féltávnál a kubai is eléjük került. Ha nyolcadikak, akkor nyolcadikak, ez is gyönyörű, gondoltuk magukban.
Aztán történt valami. Kozmann György és Kiss Tamás olyan erőre kapott, ami ebben a mezőnyben kizárólag őket hajthatta.
folytatás...
