csak átlagot játszó óriás főszerepet kért. Kapott. Az időkérés során megbeszélték, az a variáció következik fórban, amit még soha, sohasem játszottak meccsen. Csak edzésen. Még ilyet! Odaállt a falba. Kásás a falban? Ahelyett, hogy lőne? Kerekedtek a szemek. A lelátón is, de ez kevésbé érdekes. Ott bent, a vízben, az a fontosabb. Porobics mester utóbb bevallotta, alaposan átverték csapatát a sorsdöntőnek nevezhető szituációnál. A megjáratott labda Kiss Gergely kezébe került. Mindenki azt hitte, lő. De nem, a fellegekbe emelkedő Kásás kezére ívelt. Nem volt kegyelem.
„Ezt a labdát csak én érhettem el, csak én!” – mondta hamiskás mosollyal a lefújást követően. Kétségtelen. Mint ahogy az is, hogy ezután egy labdaszerzés, majd egy blokkolás igyekezett emlékeztetni a kívülállót a kétszeres bajnok által korábban megfogalmazottakra, mely szerint: „Majd a derbi napján.” Elképesztő figura.
Négy olyan „kártyát” játszott ki Kemény Dénes, amelyek nagymértékben járultak hozzá a diadalhoz. Egy hónapja Málagában 10–9 lett oda. Itt, Pekingben, a csoportmeccsen 10–10-et játszottak. Most 11–9. De már ide. Fordult a kocka. Fordult, mert megforgatták. Az edzések meghozták az eredményt. Jobban bírták kondival, mint a montenegróiak. Az olimpia tűzbe hozza őket. Olthatatlan tűzbe. Végig érzékelhető a játékokon. Legutóbb négy éve voltak ennyire harapós kedvükben. A titok az öt karikában keresendő?
