Nem az ő meccse volt (ilyesmit ritkán jelenthetünk ki vele kapcsán): tizenhárom lövéséből mindössze három ért célt, ráadásul a gyakorlatilag gólt érő átadásai is elmaradoztak. Ezek után ne is csodálkozzunk, hogy Magyarország 22–20-ra kikapott Oroszországtól – persze szó sincs arról, hogy Görbicz Anita nyakába lehetne varrni az elődöntőbeli vereséget. Sőt: ismerjük el, ha az irányító nem gyógyul fel időben (egy nappal a rajt előtt) az olimpia előtt alig két héttel szerzett lábsérüléséből, odahaza aligha ülnének sokan szombat „hajnali” fél nyolckor a tévékészülékek elé.
Játszik Dél-Korea ellen?
Miért ne játszanék? – hökkent meg az elődöntőben balszerencsés 13-as.
Csupán azért, mert a hírek szerint húzódással bajlódik, ráadásul fáj a válla is.
És? Aki ismer, tudja, ha csak egy százalék esélyem van a szereplésre, akkor úgy készülök, hogy pályára lépek. Arról nem is beszélve, hogy ezúttal egy százaléknál jóval több a sansz a játékomra. Majd bolond lennék egy bronzmeccset kihagyni!
A lelki sebek begyógyultak már?
Igyekeztünk hamar túltenni magunkat az oroszoktól elszenvedett vereségen, szerintem péntek reggelre sikerült is. Hogy nem jutottunk a fináléba, persze mindannyiunkat bánt, szerencsére gondoskodhatunk róla, hogy ne szomorkodva távozzunk Pekingből. Élnünk kell az alkalommal! Ki tudja, legközelebb mikor állunk majd olyan lehetőség előtt, hogy harmadikként zárjunk egy olimpiát.
Mi kellett volna ahhoz, hogy ne a bronz-, hanem az aranyérem megszerzésében reménykedjünk?
Mindenekelőtt nem lett volna szabad kihagynunk annyi ziccert és hétméterest. Ezzel talán el is árultam a vereség fő okát: támadójátékunk nagyon gyenge volt. Védekezésünk sem volt elég agresszív, ha azonban valaki a találkozó előtt azt mondja, hogy huszonkét gólt kapunk Oroszországtól, alighanem rábólintottunk volna. Szégyenkezni, úgy vélem, nincs okunk, a világbajnoktól két góllal ki lehet kapni.
Ez így igaz. De talán az a megjegyzés is helytálló, hogy csütörtökön legyőzhették volna az oroszokat.
Egyetértek. Csakhogy ezen már nem tudunk változtatni.
Hajdu János szerint hat átlagon felüli teljesítmény szükségeltetett volna a diadalhoz. A szakember amondó volt az összecsapás után, hogy csupán Pálinger Katalin nevéhez fűződött világklasszis produkció. Ön hogyan látta ezt belülről?
Majdnem úgy, mint a kapitány. Kati valóban csodásat alakított, nagy része volt abban, hogy nem hat-hét góllal maradtunk alul. Mindehhez annyit tennék hozzá, hogy Szamoránsky Piroska remekül megoldotta a védekezőfeladatát.
Önértékelésre vállalkozna?
Hogyne: nem úgy játszottam, ahogy szerettem, illetve ahogy tőlem elvárható lett volna.
Dél-Korea ellen javíthat.
Azon leszek. Ha törik, ha szakad, nyernünk kell!
A csoportmeccsen szerzett rossz emlék a múlté?
A tizenegy gólos fiaskót azért nem egyszerű kitörölni az emlékezetünkből, azonban itt a remek esély, hogy elfeledtessük. Kétszer nem győzhet le minket Dél-Korea!
Amikor a rajt előtt beszélgettünk, azt mondta, bravúrral érne fel a négy közé kerülés. Azaz a célt már teljesítették, történjék bármi, nem lehetnek csalódottak. Vagy mégis?
Noha a várakozásnak valóban megfeleltünk, sosem jó érzés vereséggel zárni egy tornát. Főleg olimpiát. Tiszta szívből csak annak tudnék örülni, ha harmadikként zárnánk. Nagyon fényes tud lenni az arany, mi több, az ezüst is, de a csillogó bronz is szép látvány. Főleg a mi nyakunkban…
