Ahogy szokott, első szóra meg állt. Sőt Hajdu Jánost szinte kérdezni sem kellett, mondta magától, miért kapott ki csapata.
Emelt fővel vesztettünk – jelentette ki a szövetségi kapitány. – Nagyot akartunk ugrani, de végül csak egy kis lépés lett. Egyrészt azért, mert Tóth Tímea betegsége, illetve Vérten Orsolya korai kiválása rendkívül hátrányosan érintett minket, másrészt azért, mert a támadójátékunk igen gyenge volt. Az oroszok zártan védekeztek, rákényszerítettek minket arra, hogy középről püföljük rá a labdát, azonban a legtöbbször elakadt vagy a sáncon, vagy a kapusban.
Idegesnek tűnt a csapat.
Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem koncentráltunk eléggé. A rengeteg kihagyott helyzet és a többi hiba is erre vezethető vissza. Nagy kár, mert ezúttal verhető volt az orosz együttes. Igaz, a magyar is… Ettől függetlenül nem kárhoztatom a játékosokat, mert ami tőlük tellett, megtették. De némi hiányérzet azért lehet mindannyiunkban.
A románok legyőzését követően úgy nyilatkozott: ha az oroszok ellen is lesz hat világklasszis teljesítmény a csapatban, akkor nyerhetünk.
Én sajnálom a legjobban, ám ezúttal nem volt annyi.
Hány volt?
Egy. Pálinger Katalin nyújtott kimagaslót. Hadd tegyem hozzá, hogy Görbicz Anita is kisebb sérüléssel lépett pályára, fájt a lába és a válla is, ezért nem tudott úgy lőni, ahogy azt tőle megszokhattuk.
Ez az a vereség, amit mihamarabb el kell felejteni.
Nem is hagyom, hogy sokáig búslakodjanak a lányok! Este kisírhatják magukat, hogy aztán semmi más ne járjon a fejükben, kizárólag az utolsó pekingi mérkőzésük. Merthogy még mindig olyan lehetőség előtt állunk, amiről a legtöbb csapat csak álmodik, nem tehetjük meg, hogy nem élünk vele. Jó, nagyon jó a dél-koreai csapat, ám kétszer csak nem kapunk ki tőle.
A bronz szépen csillogna?
Nekem nagyon tetszene. Szerintem a játékosoknak is.
