Sírni csak a győztesnek szabad? Nem, nem és nem!
Pekingben különösen nem!
Csapás csapás hátán.
Olyan, de olyan közel voltak. Elveszítették pályafutásuk legfontosabb mérkőzését, nem találták a helyüket, ezerszer végigzongorázták magukban, mit és hol rontottak el az elődöntőben, padlón voltak. Higgyék el, oly mértékben zuhantak össze, hogy… Hogy volt olyan pillanat, amikor még az is kérdésesnek látszott, képesek-e könnycseppek nélkül kiállni a bronzmérkőzésre. A hollandok ellen életük talán soha vissza nem térő lehetőségét szalasztották el. Olimpiai bajnokok lehettek volna…
Lehet ezen túllépni?
„Nehezebb meccs lesz, mintha a fináléban játszanánk” – mondta felvezetésként Godova Gábor szövetségi kapitány, aki aztán maga is meglepődött a medencében látottakon.
Neki is csillogtak utána a szemei…
Összehívta a magukba roskadt játékosait a parton, középre állt, és csak ennyit mondott: „Büszke vagyok rátok!”
Az érmet, a jobb híján kinézett bronzérmet azonban az ausztrálok kapták…
Kétségtelen, egy góllal többet lőttek. Egy ötméteressel. Nüansznyi különbség. A szakadék a jussban van. Az egyik érmet kap, a másik még oklevelet sem. A sport szépségei…
No de kétszer a mennyből a pokolba esni?
Sok. Sokk.
Összeszedték magukat, még az angyali mosolyukból is magukra erőltettek cseppnyit ( igazi nők), odaálltak, és mindent kiadtak magukból. Lepörgött előttük a pályafutásuk, eszükbe jutottak a kezdetek, a hideg víz, a sok szenvedés.
Járt volna nekik!
Az, hogy a rendes játékidő végén a játékvezetők szíve az ausztrálok felé húzott, voltaképpen nem is meglepetés. Sportdiplomáciában jóval erősebbek nálunk. Igen, még vízilabdában is. Szomorú? Dehogy! Elkeserítő.
Szívmelengető volt viszont az, ahogy az örömről és bánatról döntő büntetőkhöz készülődött a társaság. Mindenki mindenkit biztatott, mindenki mindenkinek adott egy puszit. Megfogták egymás kezét. A rivális játékosai egymáshoz sem szólva üldögéltek a padon, a kiválasztottak egykedvűen bámultak maguk elé, a tűz kis szikráját sem lehetett felfedezni bennük. Mintha nekik édes mindegy lett volna.
A végén aztán persze örültek, hogy ne örültek volna. Ám olykor érzelmek és érzelmek között is fellelhető különbség. Ez olyan kötelező ünnepnek tűnt…
Az, hogy Stieber Mercedes volt az egyik, aki kihagyta a büntetőt, külön tragédia. Az övé és a magyar női vízilabda tragédiája. Igazságtalan. A nagy emberi sportdrámákra gondolva viszont voltaképpen törvényszerű.
Sírni tényleg csak a győzteseknek szabad?
folytatás...
