„Isten, áldd meg a magyart…”
S abban a pillanatban többen könnyezni kezdtek. No jó, kezdtünk.
A kézilabdatornán először csendült fel egy nemzet himnusza. Egyé, igen: Magyarországé. Nem a hangszórókból szólt, hanem legalább ötszáz magyar torokból.
A mérkőzés részvevőit már bemutatták a publikumnak, éppen a kézfogásra és zászlócserére készülődtek a játékosok, amikor a Kisújszállás, Kecskemét, Pilisszentiván, Komárom, Békéscsaba, Debrecen, Süttör, Siófok, Mohora, Szentes, Szalkszentmárton, Mosonmagyaróvár, Veszprém és Túrkeve felirattal díszített lobogók alatt felsorakozó, a kispadok mögötti lelátórészt piros-fehér-zöldbe borító drukkerhad rákezdett.
Szívet melengetően, hátborzongatóan szépen szólt. A kórus íziben kibővült tizennégy magyar kézilabdázóval, a lányok egymás kezét fogva énekelték a Himnuszt. Majd összekapaszkodtak, és akkora hangerővel üvöltötték világgá, hogy „Hajrá, magyarok!”, mint talán még soha.
Már akkor megnyerték a meccset.
„Isten, áldd meg a magyart…”
Ami utána történt, az „ilyen nincs, és mégis van” kategóriába sorolandó. Az Oroszországtól kilenc, Dél-Koreától 11 góllal kikapó magyar válogatott elképesztően nagyot alakított, olimpiai bajnoki címre törő vetélytársának fikarcnyi esélyt sem adva győzött.
Románia egyszer sem vezetett, az ember nem győzte dörzsölni a szemét: ébren vagyok? Ébren hát! Ferling Bernadették álomszerűen kézilabdáztak, érezni lehetett, ők, csakis ők nyerhetnek, és bár számoltuk vissza a „lefújásig” hátralevő időt, még sokáig elnéztük volna ezt a meccset. Talán a románok örültek leginkább, hogy befejeződött: szenvedésük 34–30-nál ért véget.
„Magyarország csodálatosan játszott.”
Mondhatta volna ezt Hajdu János is, de az idézet nem tőle származik. Hanem – Gheorghe Tadici-tól! Aki csak kicsit is ismeri Románia szövetségi kapitányát, tudja: ha valami távol áll tőle, az a dicséret. Különösen az ellenfél magasztalása. Most mégis fejet hajtott. Ne is csűrjük-csavarjuk tovább: ennél nagyobb elismerést nem kaphattak volna a mieink.
Azért bennük feltehetőleg az marad meg, ahogy a fantasztikus magyar szurkolótábor búcsúzott tőlük. „Szép volt, csajok!” – zengett a rigmus, hogy aztán felhangozzék a Dél-Korea elleni kudarc után is zúgó „Szeretünk benneteket!”
Pálinger Katalinék meghajoltak a fanatikusok előtt (és fordítva), majd olyan vidáman indultak be az öltözőbe, ahogyan csak az olimpiai elődöntőbe jutó csapat tagjai tudnak.
Örömük leírhatatlannak tűnt, mégis azt mondjuk: fokozható. Például az elődöntőbeli sikerrel. A Franciaországot kétszeri hosszabbításban legyűrő Oroszország ellen nehéz feladat vár csütörtökön a válogatottra, de ha jó néhányan olyan ördögien játszanak, mint kedden, akkor – Hajdu Jánost idézve – a most boldog társaság még boldogabb lehet.
Ha Pálinger Katalin megint a legfontosabb pillanatokban bizonyítja, hogy miért ő a világ legjobb kapusa, ha a szívesen és sokat improvizáló Görbicz Anita megint úgy varázsol, hogy Harry Potter eltörpülhet mellette, ha Ferling Bernadett megint zseniálisan játszik, ha a betegen pályára lépő, a kispadon olykor köhögőrohammal küszködő Tóth Tímea megint szétszaggatja a hálót, ha Vérten Orsolya ismét olyan könnyedén veri meg ellenfelét egy az egyben, mintha csak egy bábú állna vele szemben, ha Kovacsicz Mónika újra „Csikarszögből” lövöldözi a gólokat, ha… De hagyjuk egyelőre a feltételes módot. Maradjunk a tényeknél: olimpiai elődöntőt vív Norvégia Dél-Koreával, Magyarország pedig Oroszországgal.
Isten, áldd meg a magyart!
NS-ÉRTÉKELÉS JÓ
NŐI KÉZILABDA-VÁLOGATOTT. Korábbi játékához mérten kellemes meglepetést szerzett a magyar együttes. Főleg a védekezése javult fel, de a támadásai is gyorsabbak, szellemesebbek lettek.
