Ha elfogadjuk, hogy a nemzetközi szövetség jól döntött, amikor Alekszandr Medvegyet jelölte a XX. század legjobb birkózójának, akkor felesleges is keresgélni, ki lesz a XXI. század non plus ultrája. Az említett voksoláson a kötöttfogásúak között három olimpiai bajnoki címet szerző Alekszandr Karelint maga mögé utasító Medvegynek ugyanis 2008. augusztus 20-án meglett a méltó örököse: Buvajsza Szajtyijev. A csecsen születésű orosz (ha úgy tetszik, honfitársa a szovjetként taroló fehérorosznak) ugyanis 1996 és 2004 után 2008-ban is olimpiai bajnok lett, és Medvegy után ő a második, aki szabadfogásúként nyert három ötkarikás aranyat.
Világbajnoki címek tekintetében még Medvegy a jobb eggyel (7–6), Eb-aranyakban viszont már Szajtyijev a nyerő (6–3). Ráadásul ő papíron még aktív.
Elképzelhető viszont, hogy gyakorlatilag már nem, hiszen már-már Rulon Gardner 2004-es ceremóniáját idéző módon köszönt el a közönségtől – és talán a szőnyegtől. Négy éve az amerikaiak 2000-es olimpiai bajnoka a cipőjét hagyta a középső körben, most pedig Buvajsza tette le az orosz zászlót a szőnyegre, miközben a több száz orosz „Szajtyijev! Szajtyijev!” kiáltásokkal ünnepelte a régi-új népi hőst. „London nagyon messze van – mondta az immár háromszoros olimpiai bajnok. – Nagyon erős országot kell képviselnem, kemény mögöttem a mezőny, és nem biztos, hogy ilyen öregen négy évig tudom még ezt a szintet tartani.”
Szajtyijev azonban aligha csak attól retteg, hogy 2012ben 37 évesen nem bírja a tempót, hanem a belső konkurenciától, illetve a saját testétől is. Ráadásul az utóbbiból le lehet vezetni az előbbit is. A 2007-es évben nyaksérülése miatt sokszor még az edzés is nehezére esett, a válogatottságra nem is gondolhatott, a korábban 66 kilóban egy világ- és két Európa-bajnoki címet nyerő Mahacs Murtazalijev meg kihasználta az adandó alkalmat. Megnyerte a vb-t és az Eb-t, aztán 2008 elején a Jarigin-emlékversenyen Szajtyijevet is legyőzte, hogy aztán a tamperei kontinenstornán nyomatékosítsa pekingi indulási szándékát. Csakhogy Oroszországban különösen tisztelik a héroszokat, és Szajtyijev kapott még egy esélyt, amellyel élt is: az országos bajnokságon, június elején 2:1-re megverte Murtazalijevet, s megváltotta a pekingi belépőjét. Ott meg már nem volt ellenfele, a döntőig mindenkit két menetben intézett el, s a nyert első felvonás dacára az üzbég Szoszlan Tyigijevnek sem volt túl sok esélye vele szemben a fináléban.
A pekingi volt sorozatban a negyedik olimpia, amelyről a Szajtyijev család arannyal tért haza, amikor Buvajszának „lyukas” tornája volt, akkor (2000-ben) fivére, Adam vitte haza a 85 kiló első helyét. Bár az is igaz, hogy Sydneyben is nyerhetett volna az idősebb testvér, de a harmadik összecsapásán „ikszes” találkozón kikapott a későbbi olimpiai bajnoktól, az amerikai Brandon Slaytől. (Az ő trónra lépése is érdekes, hiszen a szőnyegen vesztett a német Alexander Leipolddal szemben, csakhogy utóbbit tiltott szerek használata miatt megfosztották az első helyétől.)
A családi összefonódás egyébként nem csupán fivéri szinten, hanem apa–fiú viszonylatban is erős, hiszen Buvajsza első edzője az édesapja, Hamid Szajtyijev volt, ő 1981 és 1992 között pallérozta a fiát, addig, amíg a csemete nem ment el a krasznojarszki birkózóközpontba. Az igazi ugrás itt következett, Dmitrij Mindiasvili keze alatt óriásit fejlődött, egy évvel később Götzisben már junior Európabajnok volt, utána, 1994-ben ugyan kikapott a junior-vb fináléjában a bolgár Szevi Aldimovtól, viszont azt követően a már említett Slay elleni vereségig világversenyen – ha rajthoz állt – egyszer sem vallott kudarcot.
Sydneyt még világ- és Európabajnoki címmel feledtette, utána viszont már csak akkor állt rajthoz, ha éppen kedve és az egészsége is engedte. Volt, hogy sehol sem indult, előfordult, hogy csak vb-n, volt rá példa, hogy két törött ujjal döntőzött (a 2004es olimpián), a 2006-os vb-n meg a bordája (és a bolgár Mihail Ganev) állította meg. Talán ezek miatt is igyekezett a civil szféra felé fordulni: több csecsen alapítványt is támogatott (dacára annak, hogy ma már inkább orosznak, mint csecsennek vallja magát), nyíltan vállalta barátságát Ramzan Kadirovval, a csecsen elnökkel (egykori lázadóval), emellett egyre többször hangsúlyozta, hogy nem a tanári diplomájával, hanem az orosz hadseregben kapott rangjával akarja megalapozni a jövőjét. Előtte azonban egy másik katedrán azért még megtartotta sportpályafutása talán utolsó előadását.
