Akármilyen újszerűnek tetszett az események alakulása a csoportkör kétharmadánál, mégiscsak Magyarország–Szerbia döntő felé halad az olimpia. Ráadásul, ahogy most állnak a dolgok, hiába nyertük meg tisztességesen a csoportunkat, mi jártunk a legrosszabbul. Tudniillik a túloldalon az egyszer simán, egyszer gyaníthatóan szándékosan kikapó Szerbia gyakorlatilag már a fináléban van, hiszen az ilyen magasságban még soha meg nem forduló Egyesült Államok lesz az ellenfele az elődöntőben, míg a mi vetélytársunk a világbajnok horvátokat kiejtő friss Európabajnok Montenegró.
Az a csapat, amely imponáló teljesítménnyel lépett a legjobb négy közé; Horvátország gyakorlatilag nagyobb esély nélkül üldözte szomszédját a mérkőzés folyamán. A néhány gólos különbségen libikókázó együttesek hozták formájukat: a harmadik szünetet annak szentelte a tévéközvetítés rendezője, hogy egyesével megmutasson mindenkit, aki kettő vagy több hibával áll – alig végzett a ráúszásig. Montenegró továbbjutásának alapja a rangadó elején megszerzett gólelőny volt, ráadásul a bírók ekkor néhány emberelőnnyel megadták a lehetőséget a fór növelésére is, de hiába. A meccs vége felé a horvátok is megkapták a sanszot az egyenlítésre. Ez azonban nem jött össze, az olimpiát megelőző edzőtáborban kötött fogadás miatt többségükben bajszos dalmátok az amúgy is bajszos szövetségi kapitány, Ratko Rudic elképedő tekintetétől kísérve kiestek.
Bezzeg a másik régi államtárs, Szerbia… A Spanyolország elleni középdöntőben vakon lövöldöző, 0/8-as lövőmérleget produkáló Alekszandar Sapics „teljesítménye” volt az egyetlen negatívum, mert a délszláv alakulat szépen masírozott előre. Pedig még a friss, fürge, fiatal spanyolok vezettek az elején, csak aztán a Szlobodan Szoro előtti védvonal összehúzódott, a szó szoros értelmében megszüntetve Iván Pérez centerjátékát, miközben a támadók biztos kézzel dobálgatták be a fórokat. Visszatért tehát a jó öreg szerb játék: atombiztos bekkelés, jó előnyjátékkal megtoldva. Mi tagadás, jól csinálják.
