Ha a szurkolókon múlna, Magyarországnak már legalább tíz aranyérme lenne, s a kézilabda-válogatott csoportelsőként, nem pedig harmadikként lépett volna tovább. Elképesztő, hogy a piros-fehér-zöldben pompázó drukkerek mekkora lelkesedéssel s milyen kitartással állnak a csapatok és a versenyzők mellett, a kézimeccseknek otthont adó csarnokban meresztik is a szemüket a kínaiak: ekkora banzájhoz még nem volt szerencséjük. Persze tetszik nekik a dolog, jellemző, hogy a legtöbb önkéntes már a magyarokkal együtt skandálja: „Ria, ria, Hungária!” A kiejtésük ugyan nem tökéletes, de van még három meccsük arra, hogy fejlesszék tudásukat. Képességeikkel, úgy tűnik, maximálisan tisztában vannak, ennek megfelelően a „…mindenki jobbra, olé, mindenki balra, olé, mindenki előre, olé, Magyarország, éolé” dallal már nem próbálkoznak…
Azért viszont nem bánkódhatnak, hogy a Dél-Korea elleni mérkőzés alatt elhangzó magyar szavak többségét nem értették meg. Kisebb szótárt lehetne kiadni ugyanis azokból a káromkodásokból, amelyek elhangzottak a lelátón – e helyütt természetesen egyik kifejezést sem idézhetjük. Azért akad olyan jelző, ami leírható válogatottunk vasárnapi játéka kapcsán: botrányos, katasztrofális, tragikus és még sorolhatnánk…
A találkozónak egyetlen pozitívuma volt, hogy vége lett.
Jobb, ha ezeken a hasábokon nem elevenítjük fel, mi történt a pályán. Mert aki látta az öszszecsapást, az aligha olvas erről szívesen, aki meg volt akkora mázlista, hogy lemaradt róla, azt nem kínoznánk. Csupán egy horrorfilmbe illő jelenetről számolunk be: a tribünön helyet foglaló ázsiaiak úgy sipákoltak minden egyes gólnál (volt belőle 33…), hogy az valóban fülsiketítő volt. Nagyjából azt tessék elképzelni, hogy kétszáz félős lánnyal beülnek megnézni a Rémálom az Elm utcában című alkotást.
A meccs közben amúgy többször is felsóhajtottunk: Oh, mit művel! Merthogy a vetélytárs hálóőre, Oh Jong Ran ott,
folytatás...
