Sikerült!Sikerült!
El sem hiszem! Ugye, nem álom az egész?
Inkább beteljesedés közeli állapot. Ezért kezdtek vízilabdázni, nemde?
Így van, bár amikor először lementünk az uszodába, még nem is volt olimpiai sportág a női vízilabda.
Sydneyben már igen, és akkor lemaradtak a játékokról. Emlékszem, az is megfordult a fejükben a palermói elbukott, elbuktatott selejtező után, hogy vége, nincs tovább.
Borzasztó emlék, rettenetesen el voltunk keseredve, elvettek tőlünk valamit.
Az uszodában azt tartják, hatványozottan igaz a mondás: a sors előbb vagy utóbb kárpótol, a jók elnyerik jutalmukat, a rosszak pedig…
Akarjuk a sikert!
Minden mozdulatukon látszik. Ebből a csapatból tízen ott voltak négy éve az előző olimpián is…
Jaj, a másik rossz emlék…!
Oda akartam kilyukadni, hogy tapasztaltak, és már tudják kezelni a helyzetet, de ha már így reagált: megviselték az athéni történések?
Nem is kicsit. Hittem benne, hogy éremmel megyünk haza, ehhez képest csüggedten, elkeseredetten szálltunk le a gépről Budapesten.
Tipikus első olimpiás reakció: az volt az ember érzése, képtelenek voltak függetleníteni magukat a játékok semmihez sem hasonlítható varázsától.
Nem is tudtuk. Forgott velünk a világ, sok problémával küszködtünk, mindennel foglalkoztunk, csak azzal nem, amivel kellett volna.
Bezzeg most!
A rutin, jól mondta. Tudtuk, hova jövünk, már a felkészülésünk során tudatosabbak voltunk, nem érhetett bennünket meglepetés.
Nem is érte?
Tulajdonképpen nem. Jó volt, hogy korábban érkeztünk, edzettünk az oroszokkal és a kínaiakkal, a megnyitó után is volt két nap szünetünk, eddig mintha nekünk találták volna ki ezt az egészet.
Mennyit változott a női vízilabda az elmúlt években?
Egyre keményebb. Még az olyan, kívülről könnyűnek látszó mérkőzés is, mint a görögök elleni, meglehetősen nagy igénybevételt jelent.
Megy a dresszhúzás?
Az nem kifejezés. A fiúknak sem könnyű, de nálunk szerintem még nagyobb csata dúl a vízben.
A női kézire is azt mondják, brutálisabb, mint az erősebb nemé.
Nem véletlen.
Élvezi?
Azért alkalomadtán a szép, tiszta játékra is van példa, azt igen.
Mondjuk Ausztrália vagy az Egyesült Államok ellen?
Felejtsd el a szép játékot… Ellenük a legdulakodósabb, legverekedősebb a csata. Iszonyatosan erősek, megúsznál ellenük, de nem lehet, mert fognak, ahol tudnak. De nem legyőzhetetlenek!
Mit szól Kína felbukkanásához? Őrület, egy-két éve még sehol sem voltak.
Nekem mondja?! Úgy tűnik, számolni kell velük. Amikor Budapesten voltak, akkor is éreztük, jók lehetnek, de nem ilyen korán. Ehhez képest már itt bebizonyították, mindenre képesek.
Kiejtették az Európabajnokot…
Először meglepődtem, de utána végigfutott az agyamon: az oroszok voltaképpen maguknak köszönhetik a bajt.
Amennyiben?
Azt éreztem rajtuk, elszálltak maguktól. Már Málagában is furcsán viselkedtek, negyven fokban lementek napozni, buliztak, láthatóan a föld fölött jártak. Sebaj, egy riválissal kevesebb.
Hollandia vagy Olaszország?
Mindegy, nem foglalkozom a kérdéssel. Bármelyikük is kerül velünk szembe a keddi elődöntőben, a lényeg, hogy továbbra is a saját játékunkat játsszuk.
Godova Gábor szövetségi kapitány mindig a csapategység fontosságát hangsúlyozza.
Nem véletlenül. Korábban voltak gondok ezen a téren, de az már a múlt. Itt, Pekingben eddig minden pompás, remekül érezzük magunkat.
Sokan állítják meg az olimpiai faluban?
Engem?
A harmadik legszebb nőt.
Vagy úgy. Hallottam én is erről a szavazásról, hízelgő a végeredmény, de egy vízilabdáért kapott pekingi érem jobban tűzbe hozna.
Mindegy, milyen színű?
Kabalából sem válaszolok!
