Ezen a szombaton már nem fel, hanem leszállt a pekingi járat Ferihegyen Mincza-Nébald Ildikóval. Hajnalban virágcsokrok özöne és kamerák sokasága fogadta az eddigi egyetlen magyar vívóéremmel, bronzzal hazatérő párbajtőrvívót.
„Úgy tűnik, mintha álom lett volna. Egy hétig voltam csak kint, sőt addig sem tartott” – mondta Mincza-Nébald Ildikó.
Versenye előtt sem hagyott időt magának, hogy átálljon a pekingi időzónára, a megérkezése utáni negyedik napon pástra kellett állnia. Aztán viszont azt sem várta meg, hogy a vívóküldöttség többsége kedden hazainduljon, neki jönnie kellett. Várt rá a kislánya.
„A játékok légköre rányomja a bélyegét a kinti edzésmunkára, nekem a mostani nem az első olimpiám volt, tudom, hogy így van. Saját körülményeimet szeretem, az otthonomat, a klubomat – indokolta, miért nem utazott el már egy héttel korábban a többiekkel. – Mindenki azzal biztatott, hogy egészen más lesz anyaként odaállni versenyezni, mert nem izgul annyira az ember, de én ezt a páston nem éreztem. Ugyanolyan volt, mint korábban, persze eszembe jutott, hogy a kislányomért is vívok.”
Küzdeni tudásból jelesre vizsgázott, öt asszójából csak egyen maradt alul, azon is csak egy találattal. Kettőt viszont vesztettnek hitt helyzetből fordított meg, de csak mi hittük azt. Az ő hite erősebb volt. Az elsőt 3:7-ről mentette meg.
„Nem is értem, miért alakult így az első asszóm, sokat melegítettem előtte. Ha kívülről nézem magamat, biztosan ideges lettem volna, de ott belül nem váltam feszültebbé, amikor rosszul álltam. Egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy kikaphatok a hongkongitól, talán annak is köszönhetem a győzelmemet, hogy nem engedtem át az agyamon a vereség fenyegetését.”
Hasonló mentalitással változtatott sorsán a nyolcaddöntőben, majd a bronzasszó közben is, bár utóbbi talán a legnehezebb, hiszen a versenyzőnek hamar túl kell tennie magát a csalódáson. Muszáj.
„Amikor az elődöntőben kikaptam, alig volt fél órám, hogy talpra álljak, de arra koncentráltam, hogy sikerüljön – folytatta Mincza. – Azt gondoltam, nem lehet, hogy megismétlődjék Athén, és most is csak a negyedik helyen végezzek. Sikerült is öszszeszednem magamat, de az elején Li Na megfogott. Háromnyolcnál ő talán megelégedett és biztos volt benne, hogy innen nem kaphat ki, én viszont azt nem tudtam elképzelni, hogy ne én nyerjek. A kínaiak jól vívnak, technikásak, de menet közben nem tudnak váltani. Én pedig szuggeráltam magamat is, a lámpát is, hogy nekem gyulladjon ki. Ez az év ilyen volt, akkor vívtam jól, amikor nehéz helyzetbe kerültem, jót tett az adrenalinszintemnek.”
Segített a közönség is. A nézőtéren nem látni, hanem hallani lehetett a kínai–magyar párharcot, és a hatalmas emberhátrány ellenére derekasan helytálltak a mieink. Amint Mincza-Nébald Ildikó mondja:
„Fergetegesen buzdítottak, persze a kínaiak rengetegen voltak, de felvették velük a versenyt a magyar szurkolók.”
