Oroszország hatalmasabb, mint gondoltuk: nagy verés lett a vége

Úgy tűnik, a magyar válogatott játszhat Oroszország ellen akármekkora akarattal és elszántsággal, Jevgenyij Trefilov együttesének akkora a fölénye, hogy képtelenség ellene nyerni. Lassan olyan lesz ez, mint a 90-es évek német focija: a végén mindig az oroszok nyernek. Ráadásul most nagyon.

Az első perctől kezdve potyogtak a gólok, a pályán nem volt megállás (az ember mindig meglepődik rajta, hogy ezek a hatalmas oroszok mennyire tudják diktálni a tempót), és általában a magyar csapat futott az eredmény után.

Mert Ljudmila Posztnova mindig a legjobbkor talált be. Mert a beállóssal (éppenséggel Okszana Romenszkajával vagy Natalia Sipilovával) nem bírtak a lányok. Mert Jelena Poljenova továbbra is akkora, mint egy "ház" – a lövése meg még nagyobb. És mert a fiatal Jekatyerina Andrjusina egyre jobban átlátja az orosz klasszishalmazt, és mozgatja a világbajnokot…

Ennek ellenére Hajdu János lányai rendületlenül ott voltak a nyomukban. Harcoltak, küzdöttek – őröltek és őrlődtek. Tóth Tímea, ha helyhez jutott, betalált, szélsőink keveset hibáztak, és hogy szebb gólokat lőttünk, az is vitathatatlan (milyen gyönyörű volt Szamoránsky Piroska ejtése és Görbicz Anita háttal dobott gólja!).

Ám a kézilabdát továbbra sem szépségre, hanem gólokra játsszák, abból pedig az oroszoknak volt több az első félidőben. Igaz, a hátrány nem tűnt ledolgozhatatlannak (15–16).

A második félidőben nem csökkent az iram, a tempótól azonban ismét a magyar csapat látszott előbb fáradni. Inna Szuszlina egyre többször találkozott a labdával, a mieink pedig egyre több labdát szórtak el (Hajdu János időkérésnél elhangzott szavait idézve: „mindenki meg akarta váltani a világot a hülye passzokkal”).

Sajnos, az időkérés sem használt, az együttes leblokkolt, a különbség pedig egyre nőtt (43. perc: 18–24). Akárcsak az eladott labdák száma. A hátralévő időben maradt a szenvedés, és az öröm az ürömben: megúsztuk tíz alatt…

A mérkőzésről szóló tudósításunkat itt olvashatják.