Szerdán jó lehetett csapatkapitánynak lenni.Szerdán jó lehetett csapatkapitánynak lenni.
De még milyen jó! – vágta rá Pálinger Katalin. – Talán mondanom sem kellene, mennyire örülök, azt viszont feltétlenül közölnöm kell, hogy nagyon büszke vagyok a lányokra. Főleg a második félidőben alkottak…
Alkottak?
Jó, alkottunk. Szóval főleg a második félidőben alkottunk nagyot, akkor bizonyítottuk, hogy még mindig jobbak vagyunk a németeknél.
Akadt olyan a társaságban, aki előzetesen kételkedett ebben?
Bennünk fel sem vetődött, hogy kikaphatunk, ám riválisaink természetesen másként gondolkodtak erről. Mi több, lerítt róluk, hogy szövetségi kapitányukkal az élen lekezelnek minket. Egyet aludva a történtekre, szerintem már átértékelték a helyzetet…
Azonkívül, hogy huszonnégy kapott gól ellenében huszonötöt lőttek, minek tudható be a siker?
Annak, hogy jó a csapatunk! Mert az a társaság, amely kétszer is talpra áll ötgólos hátrányból, és végül eggyel nyer, igenis jó. Nem mondom, hibázunk, olykor többet is, mint amennyi beleférne, de annyira egységesek vagyunk, hogy ez rendre átsegít minket a nehézségeken. Hadd kérdezzek most én: amikor a németek öt góllal vezettek, látott, netán hallott minket veszekedni?
Se nem láttam, se nem hallottam.
Na, erről beszélek! Hiába tűnik már-már reménytelennek a helyzetünk, senki sem szidja a másikat, ha szól is neki, csak azért teszi, hogy űzze, hajtsa, biztassa. És ez a szellemiség szinte mindennél többet ér.
A magyar női kézilabdaválogatott mégis kétarcúnak tűnik. Képes kikapni Kazahsztántól vagy döntetlenre végezni Brazíliával, miközben negyedóra alatt mínusz ötről is megveri Németországot. Nem lehetne állandósítani a szerdai formát?
Azért ne feledje, emberek vagyunk, nem gépek. Hibák és kihagyások nélkül sajnos képtelenség játszani. Egyébként igaza van, tudunk rosszul és tudunk nagyon jól is kézilabdázni, ugyanakkor hiszek benne, hogy az a valódi arcunk, amelyet a németek ellen mutattunk meg.
Szívesen elnéznénk jövő vasárnapig… De maradjunk még a szerdánál: tizenöt perc elteltével hét ötös német előnynél a kapitány lecserélte.
És milyen jól tette! Egyrészt benne volt a pakliban, hogy Herr Orsi jól száll be, és bravúrt bravúrra halmoz, másrészt szükségem volt kis időre, hogy a kispadon lehiggadjak. Idegesített ugyanis, hogy az elején nem fogtam meg néhány labdát, s hogy nem tudok a
csapatnak segíteni. A játékrész végén ugyan visszatértem a kapuba, de a nagyszünet kellett még ahhoz, hogy összeszedjem magam. A folytatásra a védekezésünk is feljavult, így abban a periódusban már többször találkoztam a labdával… Ha jól emlékszem, az utolsó lövést is hárítottam.
Nem csak azt: az ötvenkettedik percben még kapott egy gólt, aztán mintha egy IFA-t állított volna a kapu elé.
Ó, ez nem csak az én érdemem. Elképesztően sokat segítettek a lányok, ráadásul olyan elszántság dolgozott bennünk, hogy nem lehetett más vége, mint a győzelem. Sietve teszem hozzá, hogy hit és akarat nélkül senkik lennénk, ha valamit el akarunk érni – márpedig akarunk –, azért tennünk is kell. Ez mindennek az alapja!
Legközelebb nem lehetne izgalommentesebben nyerni?
Ha valaki garantálja, hogy mindig mi jövünk ki jobban belőle, akkor a magam részéről bármikor kiegyeznék hasonló végjátékkal – már az oroszok ellen is. De megértem azt is, hogy a lelátón vagy a tévé előtt ülő szurkolók jobban örülnének a kevésbé izgalmas hajrának; nekik nem ígérhetek semmit, ám azon leszünk, hogy senki se kapjon miattunk infarktust.
Annyit áruljon még el, hogy a mindent eldöntő hetes előtt mit mondott Görbicz Anitának?
Titok! Na jó, megmondom. Láttam rajta, hogy kicsit bizonytalan, ezért ráüvöltöttem: „Menj oda, és lődd be!” Mivel még mindig úgy láttam, hogy kételkedik magában, megismételtem a mondatot – meglehet, kicsit hangosabban, mint azt megelőzően. Ez viszont már megtette a hatását, mert Görbe odament, és belőtte. Hiába, ezért világklasszis. Én meg jó pszichológus vagyok…
