Én nem értem, ő miért nem érti, hogy én miért nem értem. Csak nézünk egymásra, én szégyellős tehetetlenséggel, ő kis adag szemrehányással fűszerezett ösztökélő sürgetéssel. De közben természetesen mosolyog. Nem is lehet haragudni rá. Illetve rájuk. Állítólag kereken félmillióan vannak, ők azok a sokat emlegetett önkéntesek, akikbe unos-untalan belebotlok, és akik miatt olykor kicsit úgy érzem, engem itt hülyének néznek. Tényleg, itt mindent úgy találtak ki, hogy egy nem is mérsékelten ütődött fajankó is boldogulni tudjon. Ha keresek valamit, és megtorpanok az utcán, máris mellettem terem egy önkéntes, ránéz a jegyemre, és mutatja, merre menjek, majd megköszöni, hogy segíthetett. És persze mosolyog. Ha tömeggé verődünk, mondjuk hömpölygünk a megnyitó után a metró felé, láncot alkotnak, és angyali arccal intenek, merre menjünk, és ha valahol kezdene torlódni a tömeg, máris terelik a mögöttük jövőket a másik bejárathoz, és láss csodát, nincs fennakadás, folyamatosan haladunk, nincs tolakodás, pedig vagyunk vagy húsz-harmincezren. Ja, és átlag húszméterenként egy-egy fiatalember hangosítóba üvölti szinte a képünkbe angolul, hogy köszöni szépen a részvételünket az eseményen, aludjunk jól, és holnap is jöjjünk el szurkolni. Már mindenki mosolyog. Az én emberemnek nem az útbaigazítás a dolga. Ő lelkesít, úgy is mondhatnám, ő itt a hangulatfelelős, de ez nem igaz, mert mindegyik, a lelátón dolgozó önkéntes fülében ott az a bigyó, amilyet az amerikai filmekben a testőröknél látunk, és gyanúsan egyszerre kezdik nagyobb aktivitásra bírni a lelátó olykor lankadó népét. Hihetetlen, de képesek akár egy órán keresztül háttal állva az éppen zajló versenynek karjukat lengetve és csípőjüket ritmusosan riszálva mozogni, így mutatják meg néhány későn érkezőnek a helyét, és közben olyan mozdulatokat tesznek, mint koncerten a tehetségtelen énekes, aki hiába akarja rávenni a közönséget, hogy vele együtt harsogja a dalt. Ez a dal itt most rigmus, és ez a meghatóan lelkes pekingi süvölvény a gesztusaival engem biztat a csatlakozásra. Én csak egy zavart mosollyal jelzem, hogy nekem ez túl kínai, de mint jeleztem, szemlátomást nem érti, hogy én nem értem, mit ordít, én pedig nem értem, ő miért nem érti. De ettől még barátok vagyunk. Nem fogják elhinni, miből gondolom. Picit legyint rám, mint reménytelen esetre – de közben mosolyog.
