három, öt, nyolc év múlva a nagyok vb-jére, Eb-jére vezeti a magyar csapatot. N e feledjük: ez az együttes képes remek futballra!
Csakhogy… Két éve például az U17-es Eb nyolcas döntőjében a mieink lefutballozták a pályáról az oroszokat (akkor még nem tudtuk, a későbbi győztest), a ziccereket nézve öt egy volt ide – a találkozót azonban 1–0-ra elvesztettük. Gondoljanak bele: hány fontos A-válogatott tétmeccs (mert felkészülési találkozón tudunk ám győzni) után mondtuk azt: pedig partiban voltunk, nem voltunk rosszabbak, volt annyi helyzetünk, mint az ellenfélnek, nem tűntünk gyengébbnek, csak éppen… kikaptunk.
Sokszor, ugye?
Jó játékkal kikapni vagy kínlódva nyerni – ugye, nem kérdés, melyik a jobb?
Úgy fest tehát, a Sisa Tibor vezette csapat a hatékonyság területén előrébb tart, mint korábban vagy mint az utóbbi évek magyar válogatottjai. Emlékezzünk: még a székesfehérvári selejtezőben muszáj volt győzni Portugália ellen: 1–0-ra sikerült. Az U20-as vb-részvételért a zizkovi stadionban Bulgáriát kellett megvernünk: 1–0, szintén ide. Az elődöntőért a korosztály örökös klasszisát, Spanyolországot kellett felülmúlni: megint csak 1–0 a magyarok javára.
Tétmérkőzésen ilyen fontos meccset emberemlékezet óta nem nyert meg a magyar futballt repzerentáló csapat egyszer sem: az U19-es gárda pedig rövid idő alatt háromszor is.
Az eredménycentrikusság már ezen az Eb-n is tetten érhető, hiszen ezek a gyerekek a profifutballista-lét küszöbén állnak, nem kevesen át is léptek rajta – Alberto Paloschi speciel Kaká, Clarence Seedorf és Andrea Pirlo között lépett pályára az AC Milan piros-fekete mezében.
A fejlődés érdekében semmiképpen sem hátrány, ha keressük a hibákat, miként az sem, ha ezek a srácok olyan közegben nevelkedhetnek tovább, amelyben mindig jobb és jobb teljesítményre kényszerítik őket, de… Azért aligha kétséges: a szerdai unalmas meccsen elért, mondhatni, szokásos 1–0 (sőt még az sem kell, iksz is elég lehet, ha Gulácsi Péter áll a magyar kapuban a tizenegyesrúgásoknál) határtalan örömet szerezne nekünk Plzenben.