Meghökkentő pillanat volt: az öltözőből kilépő Gulácsi Péter elé letérdelt néhány szülő; a csapattársak felmenői persze évek óta ismerik a kapust, de a színpadias gesztusnak valódi üzenete volt. Meglett férfiak ereszkedtek térdre a sáros, kavicsos talajon, jelezve: a Liverpool kapusa olyan fontos láncszeme a csapatnak, amely nélkül aligha tarthatna itt ez a társaság. Gulácsi Péter lángvörös arca elárulta, mennyire zavarba hozta a jelenet, pedig a csapatbusz mellett az édesanyját és nagyapját átölelő fiatalember hozzászokhatott ahhoz, hogy az elismerés legkülönösebb formáival találkozzon.
Apunak sajnos dolgoznia kell, különben ő is itt lenne – utalt egy számára fontos hiányzóra Gulácsi Péter. – Nagyon sokat jelent nekem, hogy a szeretteim itt vannak, és szurkolnak nekem. Amióta Angliában élek, azóta olyan ritkán látjuk egymást, hogy ezek a meccs utáni öt percek is rendkívüli erőt adnak.
A hajrában egyértelműen az ön védései mentették meg a győzelmet.
A csapat tagja vagyok én is, mint a többiek, de előtte rengeteg alkalommal mentettek a védők, kifejelték a beadást, leszerelték a csatárt, szóval mindenki a maximumot adta ehhez a sikerhez. Nem tagadom, szerencse is kellett néhány esetben, de azért én is igyekeztem megzavarni az ellenfelet.
Amikor Emilio úgy negyvenhárom centiről lőtt, nem is értem, hogy hárított…
Előtte a másik spanyol csatár keresztbe elvitte a labdát, és amikor a második cselét megcsinálta, akkor egy káromkodás kijött belőlem. A csatár azonban rosszul, a sípcsontjával találta el a labdát, és noha már én is felkészültem arra, hogy gól lesz, láttam, hogy a labda ott van, gondolkozni sem volt idő, rávetődtem.
Néhány pillanattal később ugyanez a csatár szemből érkezett…
Éreztem, hogy ennek a srácnak ezen a napon semmi sem sikerülhet. S mintha már előre rázta volna a fejét, hogy úgysem rúgom be, úgysem sikerül… Szegény fiú, sírva is fakadt.
Feltűnő volt, hogy a legkiélezettebb szituációkban is feltűnően nyugodt, és kivár a végsőkig.
Ha valamit tanultam a Liverpoolban eltöltött egy évem alatt, akkor ezt bizonyosan. Tudom, hogy rengeteget kell még tanulnom, és szeretnék is fejlődni, minden nap jobb és jobb kapus akarok lenni. Előfordult, hogy Xavi Valero, a kapusedzőnk behívott a szobájába, és megnéztünk egy Chelsea-mecscset, de úgy, hogy egy kamera csak Petr Cecht mutatta, akkor is, ha ők éppen szögletet rúgtak a túloldalon. Minden egyes rezdülését analizálta a kapusedzőnk, láthattuk, hogyan vakarja a fülét, ha bedobás van a felezővonalnál, vagy éppen gimnasztikázik. Ennél alaposabban nem lehet kapust megfigyelni, és az volt a konklúzió: a mérkőzésnek nem volt egy pillanata sem, amikor Petr Cech csak fél méterrel is arrébb állt volna, mint ahol lennie kellett. Egyszer sem! Mindig ott állt, ahol kellett, ezért is a világ egyik legjobbja. Ugyanígy megnéztük a liverpooli Pepe Reinát, és ő sem sokat téveszt. Ilyenkor rengeteg apróságra fény derül, és azokból tanul az ember. Legalábbis látható, hova kellene egyszer majd eljutnom. És amiről szó volt: sokat beszélünk arról, hogy nem nekem kell kezdeményeznem. Nekem reagálnom kell, és addig várok, ameddig csak lehet, mert minden egyes századmásodperccel kisebbnek tűnik a kapu a csatár számára, én pedig egyre nagyobbnak.
A kapusedzője is spanyol, mint a csütörtöki ellenfél…
Azt nem lehet kihagyni, hogy ez volt a legsimább sikerünk… Jóban vagyunk, ennyi „szurka” belefér. Liverpooli klubtársunk, Mikel Sanjosé csak a padon ült, és nagyon el volt keseredve, mert nem játszott, és azért is, mert kikaptak, kiestek. Szegény, ősszel majd megkapja néhányszor, hogy hihetetlen, még abba a csapatba sem fért be, amelyik egyetlen nyamvadt gólt sem tudott nekünk rúgni, és hogy vajon mennyire nyertünk volna, ha ő is játszik?