A politika árnyékában

Ha nincs az első világháború, Berlin már 1916-ban megrendezhette volna a maga olimpiáját. Igaz, ami késett, nem múlott: miután a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1932-ben „rehabilitálta” Németországot, a testület tagjai arra a következtetésre jutottak, hogy Berlin megérdemel még egy esélyt, adjon hát otthont az 1936-os játékoknak. S a németek nekibuzdultak, jóllehet a nácik 1933-as hatalomra jutása miatt újra bizonytalanná vált az olimpia megrendezése. Mire megérkezett 49 ország 3963 sportolója, állt a 110 ezer néző befogadására alkalmas Reichsportfeld, felhúztak egy 20 ezer férőhelyes, impozáns sportcsarnokot (nyilván hosszas gondolkodás után keresztelték Deutschlandhalléra…), miként mindenki a csodájára járt a 18 ezres úszóarénának is. A legtöbb szék gazdára is talált: az augusztus 1. és 16. közötti versenyekre csaknem ötmillió jegy fogyott el!

Amikor megváltották belépőiket, sokan valószínűleg nem erre vágytak, ám csodálatos magyar győzelmeket láthattak. Például Csák Ibolyáét, aki… De innen vegye át a szót a rádió hallgatóit a nyári játékokról első ízben Berlinből tudósító Pluhár István (a MOB visszaemlékezésének köszönhetően idézzük őt): „Mikor Csák Ibolya karcsú teste átröppent a százhatvan centiméteres magasság fölött, a stadion egyik részén, a Marathon-kapunál harsányan zengett föl a kiáltás: Huj-hujhajrá! Ebbe a kiáltásba reszketett bele a magyar nézősereg maradék reménye, még élő vágya, hogy a berlini olimpia atlétikai versenyei ne múljanak el magyar siker nélkül. Csák Ibolya nyugodt, hosszú léptekkel megy neki az utolsó kísérletnek, a százhatvankét centiméteres magasságnak, és átugrotta… Győzött!”

És győztek a vízilabdázók is! Néhány levél nyugtató alighanem elfogyott volna az uszodában… A mindent eldöntő(nek vélt) német–magyar előtt a házigazdák azt híresztelték, Adolf Hitler kilátogat a meccsre, és ez két gól fórt jelent nekik, mire a mieink így kontráztak: részünkről Németh „Jamesz” lesz ott, aki négy találattal ér fel. Hogy mi lett a vége? Hitler távol, a magyar klasszis eredménytelen maradt, a 2:2-es végeredmény pedig azt jelentette, hogy a döntést az utolsó körre napolták az érintettek. Huszonnégy órával később Németország „csak” 4:1-re verte meg Belgiumot, míg a mieink 5:0-ra Franciaországot, és így kedvezőbb gólarányuknak hála olimpiai bajnokként térhettek haza.

Jeles és népes társaságban, tehetjük hozzá, hiszen további nyolc aranyérmet hoztak el a magyarok Berlinből. A birkózók augusztusra tették az aratást: Lőrincz Márton, Kárpáti Károly és Zombori Ödön révén három elsőséget könyvelhettek el. Bár egyesek azt feltételezték, ez megismételhetetlen produkció, kiderült, hogy nem az. Vívóink is háromszor ünnepelhettek – Elek Ilona, Kabos Endre és a kardcsapat vitte el a pálmát. Pardon, a tölgyfacsemetét, tudniillik – egyebek mellett – ez volt a győztesek jutalma.

A szervezők kérésének eleget téve a 60 kilós bokszolók döntőjében felszakadt szemhéjjal, vérző fejjel is a csúcsra jutó Harangi Imre, valamint a 100 méteres gyorsúszás végén a falat elsőként megérintő Csík Ferenc is elültette a maga fáját szülőföldjén, így évtizedeken át tíz tölgy emlékeztetett mindenkit arra, hogy 1936-ban hány magyar aranyérem született.