Palacsinta, lángos, sült hekk és vízilabdameccs.
Nagyjából ezt kínálta szabadidős program gyanánt szerda este a leányfalui strand. A település egyébként mindig is híres volt nyüzsgő, pezsgő sportéletéről. Többször is rendeztek már itt szumóbajnokságot, és a helyiek rendszeresen és lelkesen figyelik Leányfalu futballcsapatának rangadóit Dunabogdány, Tahitótfalu vagy Pilisszentlászló ellen. Olyankor vagy százan összegyűlnek a Dunaparton lévő, enyhén lejtős futballpálya mellett (egy erősebb jobblábas löket a folyón cammogó uszályon is kiköthet...), és néhány korsó sör mellett lesik a helyi aranylábú fiúkat. Ám ez a szerda igazi sztárokat hozott el ide. Nem mondhatni, hogy sorsdöntő nap volt ez pólósaink életében: immár öt hete tart a felkészülés, éppen ennyi ideje próbál ismét világverő csapatot összegyúrni Kemény Dénes. A szövetségi kapitány egyébként különleges érzésekkel várhatta az Egyesült Államok elleni barátságos strandderbit. Ha éppen olyan kedve támadt volna, talán saját teraszáról is lekiabálja fiainak a taktikai utasításokat, hiszen leányfalui lakos.
De rajtuk kívül is volt még elég helyi polgár. A vízipólós fiúktól már-már euforikus állapotba kerülő tinédzser lányok bikiniben, tunikában tipegtek az alkalmi lelátóra, és persze láthattuk az 1963-as Leányfalu szépe-választás ötödik helyezettjét is kisestélyiben, szalmakalappal a fején. Nagy esemény volt ez, még annál is nagyobb. Annak idején a Puskás Öcsi-féle Aranycsapat járta így az országot, felbukkant hírverő mecscsen Jászberénytől kezdve Dorogon át a legkisebb településig, hadd örüljön a nép, hadd lássa világhírű sportolóit.
Így voltak ezzel a leányfaluiak is. Átszellemült arccal mondogatták egymásnak, az ott a Kásás Tomi, ez meg itt a Benedek Tibi, ott pedig a Vasas bajnokcsapatának klasszisai, a Varga testvérek (Dániel és Dénes) játszanak. És bizony öröm volt nézni a lelkesen tapsoló, szurkoló környékbeli ifjakat, akiknek életre szóló élményt jelentett világsztárokat látni testközelből.
Sőt a világ legjobbjait.
Mert bármi történt az elmúlt években, veszthettünk világbajnokságon, kontinenstornán, nekünk, magyaroknak a világ legjobb csapata a vízipóló-válogatott. Hogy aztán mire lesz képes ez a némileg megfiatalított gárda, hamarosan Málagán, s ami ennél is fontosabb, Pekingben, az olimpián, az egyelőre nagy kérdés. Hadd mondja csak a világ, hogy a horvátok vagy a szerbek az esélyesebbek. Az viszont biztos, hogy most még fáradt a csapat. Olykor úgy tempóztak a mieink a leányfalui strand langymeleg vízében, mint Matula bácsi a Tüskevár című filmben, öreg ladikján. Szépen, komótosan, nem csoda, hogy a Magyarországon edzőtáborozó amerikai egyetemista pólósok szurkolása mellett belelkesedő vendégek csaknem meglepetést szereztek. A meccsnek s persze az eredménynek nem volt különösebb jelentősége, ugyanolyan állomás volt ez a Szentendre mellett megrendezett mérkőzés is, mint a románok elleni, Nagyváradon és Szolnokon megnyert összecsapás.
Van még mit dolgozni, van még min csiszolni.
De gyémánt lehet ebből, ám mi beérnénk a kevésbé csillogó arannyal is. A játékosok jókedvűek, és élvezik a közönség szeretetét. Amikor a két csapat az öltöző felé vonult, a mieink viszszafogottan, elegáns frottírköntösben (talán Máris szomszéd viselt ilyet Mézga Géza mellett...), a rövid úton többtucatnyian állították meg őket autogramért, közös fotóért vagy egykét biztató szó erejéig. Volt olyan ifjú leányzó, aki nem restellte, odaállt Molnár Tamás elé, s azt mondta neki, írja csak oda bátran a nevét a bal keble fölé, a pólójára. Megtette. Rengetegen veregették a vállát Nagy Viktornak, a szerdai találkozó talán legjobb magyarjának is, aki arra a kérdésre, vajon ott lesz-e az olimpián, s tagja lesz az utazó keretnek, mosolyogva csak annyit mondott: a kapitány majd eldönteni. Való igaz, Kemény Dénes hamarosan eldönti, kik kerülnek be a tizenhármas keretbe.
S kik lesznek azok, akikről úgy beszél majd Leányfalu aprajanagyja: nálunk játszottak az egykori és a – remélhetőleg – leendő olimpiai bajnokok.
