Csodatétel, de picit másképp

A futball olyan játék, amelyet huszonketten játszanak, és a végén mindig a németek nyernek – mondta egyszer Gary Lineker, az angol futball legendás csatára. Volt neki gyakorlati tapasztalata, ha csak azt nézzük, hogy a Nationalelf 1990ben vb-, 1996-ban pedig Eb-finálétól fosztotta meg hazáját a torna elődöntőjében tizenegyesrúgások után aratott sikerével.

Most már a törökök is tudják, mit jelent a linekeri elv.

Bár eddig ők voltak a hajrák urai ezen az Európa-bajnokságon, és úgy tűnt, a négy között is meglesz a csoda, a vége nem az övék lett. Ha nem lett volna ilyen drámai a finis, most lelkesen taglalnánk, hogyan volt partiban (sőt…) a sérülésektől és eltiltásoktól tizedelt Törökország a Portugália elleni gálájával aranyvárományossá előlépő Németországgal, és hogy miért állt közelebb a továbbjutáshoz, de nem tehetjük. Azért, mert 1–1 után, a 79. percben teljesen új mérkőzés kezdődött. Attól fogva nem volt érdemes azt nézni, hogy a Nationalelf vajon 4–2–3–1-ben futballozik, esetleg átáll a kétvagy háromcsatáros játékra, vagy hogy mikor fogy el a törökök lendülete. Csak ülni kellett a bázeli St. Jakob Park lelátóján, és kapkodni a fejünket. Először azért, mert Rüstü Recber elkövette a szokásos meccsenkénti hibáját, aztán azért, mert a törökök megint „bedobták” a fantasztikus finisüket. Hiába kért Joachim Löw szövetségi kapitány maximális összpontosítást, játékosai nem tanultak a svájciak, a csehek és a horvátok hibájából, röviddel a lefújás előtt ők is megkapták a maguk gólját. Megint más kérdés, hogy miként a másik oldalon, itt is kellett hozzá a kapus. Jens Lehmann letérdelve várta a labdát, csak az éppen nem jött…

Ezután elvben a következőnek kellett volna történnie: a törökök valahogyan életben maradnak. Ahogyan az eddigi összes zseniális hajrájuk során. Csak most másképp írták meg a forgatókönyvet. Merthogy érvényesült a linekeri elv. >>>