Szűkre szabott utcai jegyelővétel

Mennyi a jegy?

Nincs jegy – vágja rá gyorsan a horrorfilmbe illő arcú török ember, majd olyan gyorsan tünteti el a zsebében a ránézésre tizenöt belépőt, mint ahogy egy nagyvárosi zsebtolvaj a turisták pénztárcáját szokta. Gyorsan belátjuk, a nyakunkban lógó akkreditációs kártya nem feltétlenül segít a válaszok megszerzésében, úgyhogy jó mélyre rejtjük, nehogy a következő delikvens is riporttémára kiéhezett újságírónak nézzen bennünket. Mert hát azok volnánk, ez tény. A törökről persze már lemondhatunk, előbb ad mélyinterjút a bécsi rendőrfőkapitánynak, mint nekünk.

Szóval: mennyi a jegy? Ötszáz. Az eurót a kendős svéd nem teszi hozzá, itt még az oroszok elleni meccs dacára sem szoktak rubellel fizetni. Százhúszezer forint azért elég húzós egy csoportmeccsért, még akkor is, ha az a továbbjutásról dönt. Mi nem veszünk, de két, zöldséges kinézetű osztrák nagyon alkudozik, biztos jól fogy a répa. Végül hatszázért vesznek kettőt, de a mosolyt néhány görcs váltja, amikor forgatni kezdik: biztos, hogy igazi? Nem biztos, de egy próbát megér, röhög a svéd, ám látszik rajta, hogy nem verte át üzletfeleit. Ő tisztességes jegyüzér, húzza ki magát.

Mennyi a jegy? Ezt nem mi kérdezzük, hanem egy fekete hajú, kék ruhás, harmincas férfi. Mivel a fekete hajon kék sapka, a kék ruhán meg bilincs és pisztolytáska van, az imént még visszafogott hangon áruját kínáló, kinézetre spanyol úrfi zavartan néz ki a fejéből, majd feltalálva magát azt dadogja, hogy ez nyilvánvaló félreértés, ő csak a haverjait várja. Rendőrünk ragyogó mosollyal „hátperszézik” egy nagyot, de különösebben nem zaklatja a spanyolt, inkább csak ráijeszteni akart. Intézkedést amúgy is csak egyet látunk, a berni holland–román előtt vágnak a falhoz egy férfit és egy nőt, de őket is zsebtolvajlás, nem pedig üzérkedés miatt. A jegyekkel itt szabadon lehet boltolni, tízes nagyságrendig senkit sem érdekel. Az osztrák és svájci rendőrök amúgy mindenhol ott vannak: segítőkészek, kedvesek, egyáltalán nem keresik a balhét, inkább meghúzódnak a háttérben. Minden szakaszba beosztottak egy-két szőke vagy fekete tündért, akik szélesen visszamosolyognak a szépségüket csodáló szurkolókra – de nincs kétségünk felőle, két másodperc alatt lekaratéznak akár egy családot is.

Na de ennél fontosabb: menynyi a jegy? Legalább ezerötszáz. Már ami látszatra megmaradt a spanyol–olasz negyeddöntőn, hiszen ennyi üres széket számolunk össze a stadionban. Az UEFA azért nem zavartatja magát, szemrebbenés nélkül kiírja a telt házat – ez nagyjából olyan, mint amikor a Fradi-pálya tízezer nézőjének legalább felét a felüljárón átsuhanó autósok adták. Persze voltaképpen az UEFA nem hazudik, minden jegyet elpasszolt, más kérdés, hogy a viszonteladóknál jócskán maradt belőle. A másodállásban nyilván becsületes kidobóemberként éldegélő nápolyi kamionsofőr hatvan perccel a kezdés előtt már száz euróért adja darabját, de így sem kell senkinek. Rimánkodva pillant ránk, mi megsajnáljuk, és odairányítjuk hozzá azt a szurkolót, aki „I need ticket” feliratú táblával kószál a stadion körül. A szurkoló felnéz, megvetően legyint egyet: van még idő, bolond lenne ennyi pénzt kidobni ezért a meccsért. Pontosan tudja: ő szinte egyedül van, az üzérek meg tucatjával lézengenek – a kereslet-kínálat összevetés ezúttal nagyon neki áll…

Mennyi a jegy? Hivatalosan már nincs, de az elődöntőkre körülbelül huszonöt-harmincezer forintba került darabja. Aki biztosra akar menni, megveheti valamelyik magyar utazási irodában tízszeres-hússzoros áron, aki meg kockáztatóbb típus, az jöjjön ki vabankra Bécsbe, a bázeli német–török mérkőzéssel ellentétben a spanyol–oroszon egyáltalán nem garantált a telt ház. De ha már kijön, legyen türelmes: a kezdésig hátralévő idő gyors csökkenése elképesztő nyári leértékelésre sarkallja a legmakacsabb jegyüzért is…