Apa- kontra anyaország

„Üzentünk a németeknek, hogy jövünk” – írta a Horvátország elleni továbbjutás másnapján a Sabah című török napilap. Bizonyos szempontból viszont már nem jönnek, hanem meg is érkeztek: két és fél milliósra becsült kolóniájukkal ők alkotják a legnagyobb németországi kisebbséget. (Érdekességképpen: a második helyen nagyjából félmillióval az olaszok állnak.) Ahhoz képest, hogy a kimutatások szerint száz éve alig kétezren, 1945-ben meg 79-en laktak törökként Németországban, ma úgy negyedmagyarországnyian. Pedig a két állam (német részről még az NSZK) csak 1961-ben kötött bevándorlási egyezményt, és eleinte senki sem gondolta, hogy a munkavállaláson kívül bármi másra is felhasználhatják a törökök a megállapodást. Manapság viszont már harmadik és negyedik generációs török családok is élnek Németországban.

„Ma már minden további nélkül előfordulhat, hogy egy sikeres német állampolgár irataiban a Hamit vagy az Ahmet név szerepel. Jó német lehet, függetlenül attól, hogy török vagy német felmenői vannak” – mondta a helyzetről Cem Özdemir, a német Zöldpárt politikusa, EU-képviselő. Ő már németként lépett a politikusi pályára, és szerinte a futballban is sokan futhattak volna be hasonlóan sikeres karriert, ha Németország hamarabb hajtja végre az állampolgársági reformot, illetve ha az első török-német labdarúgók a Nationalelfet részesítik előnyben a török válogatottal szemben.

„Ezzel megváltoztatták volna Németország arcát, és üzentek volna a fiatal bevándorlóknak is, hogy tessék, ez a ti országotok is, ti is ide tartoztok – vélte Özdemir. – Fáj, hogy az én generációm és az utána következők Németország ellen döntöttek. De ez nem csupán nálunk, törököknél van így, hanem például a horvátoknál is, teszem azt, Ivan Klasnic esetében. Nem könnyű tudomásul venni, hogy Németországban ilyen könnyen lenyelik a tehetséges játékosok elvesztését.”

Úgy tűnik, lenyelik – de talán éppen azért, mert így is olyan sok külföldi származású futballista játszik a Nationalelfben, mint még soha. Az Ebre nevezett 23 játékosból David Odonkor, Piotr Trochowski és az öt csatár – Miroslav Klose, Lukas Podolski, Mario Gomez, Kevin Kuranyi, valamint Oliver Neuville – is nyugodtan hordhatná egy másik ország mezét. Kenan Kolat, a németországi török közösség vezetője a nyitási politika jegyében ezért is ösztökélhette övéit, hogy a tornán ne csupán a török, hanem a német válogatottat is buzdítsák.

„Nekem is ott van a kocsimon mindkét ország zászlaja. Németország az apaországunk, Törökország az anyaországunk, mindkettőt szívünkben őrizzük, és ezt illik is egyértelművé tennünk” – véli Kolat.

Kolat ezt még a torna előtt mondta, és vélhetően a mostani meccs előtt is hasonlóan diplomatikus véleményt fogalmazna meg – miközben az utca embere könyörtelen.

„Nem túl jó a töröktudásom, ám ettől még nem mondom azt, hogy német vagyok. A németek nem ismernek minket igazából. Ha futballban Németország és Törökország találkozik, sohasem szurkolok a németeknek” – jegyezte meg például az eladóként dolgozó Kaya Öztürk német állampolgár.

Németországban élő, török gyökerű értelmiségiek szerint az ilyen magatartás veszélyes; nem szerencsés, hogy a fiatalok az erős nacionalizmus kifejezésére használják a labdarúgást.

„Nem értem, miért ilyenkor találják ki az ilyen hülyeségeiket – jelentette ki Serdar Somuncu német-török humorista. – Nem szeretem nemzeti szemüvegen keresztül nézni a futballt, ahogyan a kollektív zászlólobogtatást is ellenzem. Nincs szükség provokációra vagy a természetesnél sokkal nagyobb, itt-ott álságos hazaszeretet bizonygatására.”

Egy-egy afrikai országban talán polgárháborús fenyegetettséget jelentene a szerdai mérkőzés, ez esetben pusztán az ünneplés mértéke a kérdéses. Furcsa módon ha nagyobb lesz a buli, abban Németország kisebbik része vesz majd részt…