A megállíthatatlan

Volt egy fiú – sugárzóan tehet séges, ördögien elszánt és megállíthatatlan.

Számtalan magyar bajnoki címmel a háta mögött a nyugatnémet Formula–3-as sorozatban száguldott, profi csapatnál (Schübel-istálló), profi autóval, akkoriban egyedülálló támogatói háttérrel. A száguldó cirkuszba készült, s volt is rá esélye, hogy eljusson odáig, hiszen első kelet-európai pilótaként kipróbálhatott egy Formula–1-es versenygépet a Hungaroringen. Ma húsz éve, hogy a Norisringen halálos balesetet szenvedett egy német bajnoki futam időmérő edzésének utolsó körében.

Kesjár Csaba mindössze 26 éves volt.

Azóta sem felejtették el őt. Az autósportban a mai napig a soha valóra nem váltott ígéretként emlegetik. S nem véletlenül... A rajongók agyába élesen bevésődött az a kép, amikor a második Magyar Nagydíj befejeztével (1987 augusztusában) a fekete hajú, elszánt tekintetű fiú beült Martin Brundle versenyautójának volánja mögé, és a mogyoródi dombok között az ő keze alatt kezdett dorombolni (mit dorombolni? üvölteni!) a négyhengeres, 700 lóerős turbómotor... Három bemutató kört tett meg a Hungaroringen a Zakspeed-csapat járgányával.

Nem is az volt a lényeg, hogy milyen időeredményeket ér el vele (hiszen nyilván nem a végletekig „élesített” autót kapott meg), hanem inkább az, hogy megnyílt egy kapu, amelyen korábban még senki sem léphetett be a magyar autóversenyzők közül. S utána is még jó sokáig senki…

De ne szaladjunk ennyire előre!

Kesjár Csaba vízilabdázóként kezdte, s bár nem lett a sportág kifejezett rajongója, az ifjúsági válogatottságig vitte. Aztán jött az új, a nagy szerelem, a gokart.

Édesapja mesélte évekkel később: „A Pajtás újságban olvasott egy felhívást, amelyben ez állt: gyerekek, építsetek gokartot! Kissé bolond volt, aki ezt leírta, de Csaba komolyan vette. Mondtam neki: Hogy képzeled? Tudsz hegeszteni, esztergálni – fémmel, műanyaggal bánni?… Hetekig viaskodtunk. Próbáltam elrettenteni, hogy ha komolyan akar gokartozni, le kell mondania a szabadidejéről. Nem mehet a strandra, nem járhat a lányok után, amikor edzése van. Mindenre csak azt mondta: Vállalom, vállalom, vállalom!”

Hát így kezdődött.

A harc a kilométerekkel, a másodpercekkel. Előbb gokarttal, majd Formula Easterrel, Formula Forddal és végül a Formula–3-as Dallarával – végigjárta a lépcsőfokokat, éppen úgy, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. És sikerek, sikerek, majd még újabb sikerek övezték az útját, amerre ment. A sors furcsa fintora, hogy éppen az utolsó csonka év, az 1988-as idény nem úgy alakult, ahogyan szerette volna. Valamiért nem jöttek az eredmények, de ez úgyszólván szokásos az autósportban. Hogy vannak jobb és kevésbé jó esztendők, még akkor is, ha maga a pilóta tökéletesen profi és abszolút maximalista.

Az előző évben Bernd Schneider volt a csapattársa, ott lebegett tehát a jó példa a szeme előtt, hogy igenis elérhetőek a célok, igenis be lehet kerülni a Formula–1-be.

Aztán következett az a végzetes június végi viadal.

Úgy kezdődött, mint a többi. A versenyhétvégék megszokott programja szerint zajlottak az események – minden, minden ismerős volt, hiszen százszor, ezerszer végigélte már ugyanezt. Másnak talán monoton, de neki (mint a legtöbb autóversenyzőnek) ez adott biztonságérzetet.

Az időmérő fél órát csúszott, de semmi baj, ez máskor is előfordult már.

A tréning során úgy tetszett, minden a legnagyobb rendben, folyamatosan javultak a köridők, az övéi is. Aztán következett az a rettenetes utolsó kör. A magyar pilóta Dallarája körülbelül 200 kilométer/órás sebességgel hagyta el az aszfaltcsíkot az ominózus balkanyarban. Egyenesen a szalagkorlát felé tartott, belecsapódott a gumibálákba, majd a szalagkorlátba. A korlát két részből állt, megnyílt, éppen annyira, hogy az autó orra befért a két eleme közé. Felső része a magyar pilóta fejét találta el. Esélye sem volt, hiszen a versenygépek konstrukciójából adódóan a feje mögött ott volt a bukócső. Az orvos nem segíthetett, a fiatalember azonnal meghalt.

Utóbb különböző hírek láttak napvilágot a balesettel kapcsolatban. Felvetődött, hogy a pilóta egy pillanatra elvesztette az eszméletét, és ezért történt, aztán mondták, hogy talán technikai hiba volt (elromlott a fék vagy más ment tönkre, bármi, ami megmagyarázhatná a tragédiát), de szóba került az öngyilkosság lehetősége is. Előbbiek nem igazolódtak száz százalékosan, utóbbi pedig már csak azért sem valószínű, mert azon a pályán akkor már szerencsére évek óta nem történt tragikus bukás, s azok a versenyautók már voltak annyira biztonságosak, hogy hamarabb lehetett bennük megbénulni, mint meghalni, ezt a kockázatot pedig épeszű ember nem vállalná. Főleg nem olyan, akinek van célja az életben.

Így utólag pedig már mindegy is, hiszen ha ki is derülne, mi volt az ok, Kesjár Csabát az sem hozhatná vissza az életbe, legfeljebb megnyugtathatná, vagy újra felzaklathatná az ittmaradottakat.

Az édesapja (aki bár szigorú volt vele, őszinte, nyílt kapcsolat kötötte a fiához) annak idején elmondta: egy évvel a tragédia után kapták meg a német ügyészség zárójelentését, amely szerint a baleset oka az volt, hogy elfolyt a fékolaj, s a pilóta hiába próbált lassítani (szinte bepréselte a pedált a padlólemezbe), az autó és vezetője megállíthatatlanul száguldott a végzete felé. Hogy így történt-e vagy sem, aligha tudjuk meg biztosan, a veszteség mindenesetre még ma is fájdalmas. S nemcsak az ismerősöknek, az autósport kedvelőinek is.

Ha belegondolunk, miként alakulhatott volna pályafutása, ha nincs az a húsz évvel ezelőtti időmérő…

De vajon megvédhette, megóvhatta, megmenthette volna valaki?

Az édesapja, János bácsi szerint (aki azóta elhunyt, de haláláig cipelte a rettenetes terhet), senki sem tudta volna visszatartani attól, hogy céljai megvalósításáért küzdjön.

Megállíthatatlan volt.