Atomjaikra hullottak

Voltak lapok, amelyek előre oda adták nekik az aranyat, feledve, hányszor buktak már el a siker kapujában – éppen úgy, mint a portugálok. Voltak, akik már most a párhuzamot keresték az 1988-as győzőkkel – pedig hol van ebben a csapatban Van Bastenhez fogható klasszis?! Voltak, akik a holland csoda titkát kutatták, noha még a karmester, Wesley Sneijder is arról beszélt a Nemzeti Sportnak, hogy nincs csoda.

Most pedig se arany, se párhuzam, se csoda nincs. Ha elfogadjuk Marco van Basten gondolatát („Az Európa-bajnokság csak most kezdődik” – mondta a kapitány a negyeddöntő előtt), akkor a holland válogatott már a rajtnál elbukott. Hiába a rekordot jelentő 9–1-es gólkülönbséggel, hibátlanul teljesített csoportkör, az oroszok elleni játék után éremért sorba állni mármár arcátlanság lett volna.

Tanulságos volt nézni a mérkőzés után az interjúzónán végigvonuló holland futballisták arcát. Miközben az oroszok kellő nyelvismeret hiányában, egy „No english!” kíséretében legfeljebb az övéiknél voltak hajlandók megállni (a szupersztárrá emelkedő Andrej Arsavin náluk sem), a hollandok csak ott, ahol kötelező volt, illetve ahol közeli ismerősbe botlottak. A néhány órával korábban még „vérprofinak” tartott társaság százhúsz perc alatt atomjaira hullott, pályán belül és kívül egyaránt.

„Miért ne rúghattam volna el? – válaszolt például a hajrábeli, jó pozícióból járó szabadrúgással kapcsolatos felvetésre Robin van Persie. – Nekem is ugyanúgy két lábam van, mint Sneijdernek, én is rúgtam már gólt szabadrúgásból. Megpróbáltam, nem jött be, ahogyan senkinek semmi ezen a mérkőzésen. Hiányzott az összhang. Fájó ebben a szakaszban kiesni, mert itt semmi sem jár a jó csoportkörös szereplésért. Ha csak eggyel tovább jutunk, legalább van egy érmünk, amelyet hazavihetünk megmutatni.”

A stadionbeli harmincezer, valamint a Bázelt elárasztó további 120 ezer narancsos szurkolóhoz hasonlóan a játékosok is igyekeztek csendben elhagyni a harcmezőt, Edwin van der Sar azonban még utoljára, úgymond, hozta a kötelezőt. A válogatottbeli pályafutását a vereséggel 128 fellépés után lezáró kapus – az Ajaxhoz szerződő Van Bastenhez hasonlóan – bízott az aranyos búcsúban, de el kell fogadnia, továbbra is Hans van Breukelen az egyetlen kapus, aki a dobogó tetejéig tudta repíteni az oranjét. Pedig úgy lett volna teljes a kettejük közötti párhuzam, ha most is aranyérmet nyer Hollandia, mert Van Breukelen 1988-ban, tizenegyesekkel kiharcolt BEK-siker (PSV) után érkezett az Eb-re, akárcsak most a Manchester Uniteddel Moszkvában a csúcsra érő Van der Sar.

„Minden klassz és csodálatos volt, megérdemeltük a dicsérő szavakat, de az extra lépést nem tudtuk megtenni – jegyezte meg nagyokat kortyolva energiaitalából. – Összeomlottunk. Az első két mérkőzésen tapasztalt jó érzés most nem volt meg bennünk. Volt olyan sejtésem, valahogy elvergődhetünk a tizenegyesekig, de egy kettő után minden összedőlt.” A teljesség kedvéért azért jegyezzük meg, hogy a szétlövés sem jelentett volna életbiztosítást az oranjénak, amely az eddigi öt tizenegyespárbajából mindössze egyet nyert meg, 2004-ben a svédek elleni Eb-negyeddöntőben.

Valamiben viszont teljes volt az összhang a hollandok között: az oroszok megérdemelten nyertek. Ők nem néztek más mecscset, mint mondjuk Raymond Domenech francia kapitány a holland–francián, habitusukból adódóan elismerték, hogy lefutballozta őket a szbornaja. Szinte mindenki az erőnlétbeli különbséget emelte ki (pedig a hollandok egy nappal többet pihenhettek!), ezért is érdekes volt hallani Raymond Verheijennek, az oroszok holland erőnléti edzőjének (még ha ő tiltakozott is a megszólítás ellen, és következetesen másodedzőnek említette önmagát) véleményét.

„Ilyen véletlenek nincsenek, ezeket az alapokat az edzéseken le lehet rakni – mondta a Hiddinkkel már Dél-Koreában is együtt dolgozó szakember. – Csak az lepett meg, hogy menynyire erősek vagyunk. Majdnem felfaltuk a hollandokat, és a végén sem kellett senkit lehúzni a pályáról.”