Narancssárga pokol

Áll két svájci néni a hömpölygő tömegben, görcsösen kapaszkodnak egymásba, és rémülten pislognak jobbra-balra. Országukat elkerülték a háborúk, a történelem viharai, a természeti csapások, életükben a legnagyobb izgalmat talán az jelentette, amikor eltörött a reggelinél a kakaós bögre – hát most bűnhődhetnek a nyugalmas évszázadokért. Riadt tekintetükön látszik, biztosak benne, hogy most lesújt rájuk a sors, elérkezett a világvége.

Megjöttek a hollandok.

A narancssárga fergeteg magával söpör mindent és mindenkit, a berni utcákat faltól falig ellepik a szurkolók, akik számára szemlátomást teljesen mindegy, éppen melyik városban, melyik országban és melyik bolygón vannak. Fújja a rezesbanda az indulókat, a zenészek arcán a narancssárga festék jótékonyan elegyedik az alkoholpírral, és az sem zavarja őket, hogy rögtönzött színpaduk nem más, mint egy városi szökőkút medencéje. A muzsikusok példáját követve néhány drukker szintén bemászik a derékig érő vízbe, a jelenetet látva pedig alighanem a világ bármely művésze pukkadozna az irigységtől, oly tökéletesen egymásra találnak itt a fellépők a közönséggel.

De nincs idő elmélázni, a helyszínt ugyanis közben megszállják a katonák. Igaz, ők a légynek sem ártanának: az ókori római zsoldosok ruházatát viselő férfiak valójában hullarészeg holland szurkolók, akik a történelmi párhuzammal mit sem törődve narancsszínűre festett lábkörömmel járkálnak, és üveges sörrel oltják a szomjukat. Távolabb egy elesett katonát is látni – ő már aligha iszik többet ezen a napon.

„Félelmetesek” – mondja ki az ítéletet egy helyi járókelő, akinek az imént a füle mellett harsant fel a kézi hangszóróból a téren bődületes zajjal bömbölő We are the champions! kezdetű örökzöld.

Az itteniek dobhártyájára éppúgy nincsenek tekintettel a holland fanatikusok, ahogy a turistákra vonatkozó előírásokra sem. A híres berni medveárok korlátján táblák figyelmeztetnek arra, hogy a mackóknak tilos tárgyakat bedobálni: ennek megfelelően a drukkerek első dolga, hogy behajítanak egy labdát a verembe. Az odalent mászkáló vadállat kapható a játékra, és némi tétovázás után olyan lendülettel csap le az előtte heverő labdára, amilyet a hollandok talán még Ruud van Nistelrooytól sem láttak. Talán mondani is felesleges, a gumilabda történetesen narancssárga volt, ahogyan narancssárgák a zászlók, a pólók, a napszemüvegek, a zoknik, a fülbevalók, a sapkák, a lufik, a kalapok, a zakók, a nyakkendők, a szoknyák, a táskák és természetesen a fapapucsok is.

Az eddigi tapasztalatok alapján nincs kétség afelől, hogy az idei Eb-n a szurkolói táborok létszámát tekintve a holland viszi a prímet. Az olaszok elleni mérkőzésen a nézőtéren mintegy kétharmad–egyharmad volt a narancssárga és az azúrkék hívek eloszlása az előbbi javára, a franciák elleni találkozón pedig jó, ha a nézőtér negyedén uralkodott a kék szín.

A holland had erejéről mindent elárul, hogy Bernben az előzetesen felállított három szurkolói övezet kevésnek bizonyult, ezért a második csoportmeccsre a bajba kerülő városi vezetők gyorsan kialakítottak egy negyediket is, egyúttal megkérték a drukkereket, a találkozó után ne is kíséreljenek meg visszatérni a zsúfolt belvárosba. S talán ez a tényező sem elhanyagolható, amikor Hollandia csodálatos Európa-bajnoki rajtját elemezzük. Elvégre a csapat, bár fizikailag távol van hazájától, szinte hazai környezetben játssza mérkőzéseit, a kilencven perc során elképesztő támogatást kap közönségétől. Ha a szurkolók teljesítményén múlna az Európa-bajnokság kimenetele, az aranyérmet már most át lehetne adni a hollandoknak.