Barátok között

Csaknem negyven éve vagy a tűzvonalban, bírod még a gyűrődést?Csaknem negyven éve vagy a tűzvonalban, bírod még a gyűrődést?

Lehet, hogy sokan nem örülnek neki, de jól bírom, élvezem a munkát, telis-tele vagyok ötletekkel, tervekkel – mondta Riskó Géza.

Csongrád Megyei Hírlap, Pesti Műsor, Esti Hírlap, Pesti Hírlap, Képes Sport, Népszava, Mai Nap, Színes Bulvár, Napi Ász, ÉlményVadász, Magyar Televízió voltak korábbi állomáshelyeid. Évek óta a Duna Televízió csapatát erősíted. Elsősorban sportfőszerkesztő vagy, de a CsaládBarát magazinműsort is első emberként jegyzed, korábban a Reggel és a Közbeszéd című adások is az irányításoddal készültek. Ez már a csúcs, vagy csupán egy újabb állomás?

Ötvenkilenc éves vagyok, a koromnál fogva inkább a végállomás a megfelelő kifejezés. Büszke vagyok arra, amit a sportújságírásban elértem, leginkább arra, amit a Duna Tévénél nagyszerű kollégáimmal létrehoztunk.

Mi motivált, motivál leginkább?

Az álmaim. Tizennégy éves voltam a tokiói olimpia idején, stopperrel a kezemben ültem a tévé előtt, részidőket mértem, tempót számoltam. Az amerikai csodaúszó, Don Schollander volt az egyik kedvencem. A személyisége, a versenyzése rendkívül nagy hatással volt rám. Olyannyira, hogy elhatároztam: én is olimpiai bajnok leszek! Nem lettem az, de hála Istennek, sok mindent elértem a sportban. Hosszú éveken át voltam úszóválogatott, tíz magyar bajnoki címem van, az ob I-ben vízilabdáztam.

Egy pillanat! Ne lépjünk már ilyen gyorsan túl azon, hogy nem lettél olimpiai bajnok!

Senkinek sem beszéltem még erről…

Itt a ragyogó alkalom!

Az 1972-es müncheni olimpia előtt egy évvel diplomáztam Egerben a tanárképző főiskolán, s akkor úgy éreztem, hogy végre eljött az én időm… Száz méter gyorsra készültem. Tudni kell, hogy hetvenötig a világ egyik, ha nem a leggyorsabb úszója voltam, de az utolsó huszonöt méteren rendre „kieresztettem a vasmacskát”, azaz jelentősen visszaestem, elmerevedtem. Sokat törtem a fejem, hogyan tudnék javítani ezen. Egy szép nyár végi napon találkoztam egy híres edzővel, aki felajánlotta a segítségét. Azt ígérte, hogy Münchenben dobogós leszek, ha ő irányítja az edzéseimet, ugyanakkor hajlandó vagyok alárendelni magam az általa előírt gyógyszeres kúrának. Nem tudtam, mit tegyek, ezért elmentem az édesapámhoz, aki egyben a legjobb barátom, ugyanakkor neves orvos, tőle kértem tanácsot. A következőket mondta: tudom, mennyire elszánt vagy, s mennyire vágysz a sikerre, éppen ezért nem tudlak lebeszélni a gyógyszeres kezelésről, de azt javaslom, kérj biztosítékot az orvostól, hogy semmiféle káros hatása nem lesz a kúrának. Elmentem a Sportkórházba, beszéltem az orvossal, kértem, adja írásba, hogy nem lesz semmi bajom. Kinevetett. Én meg abban a pillanatban hátat fordítottam az úszásnak. Már aznap este jelentkeztem az Újpesti Dózsa vízilabdázóinál. Szeretettel fogadtak. Életbevágóan fontos volt számomra a sportsiker, bármit megtettem volna érte, de egyet soha: a doppingolást.

Nem bántad meg?

Mit?

A gyógyszeres kúra elmaradását. Most egy olimpiai bajnokkal is beszélgethetnék…

Viccelsz? Még akkor sem doppingoltam volna, ha tíz olimpiai aranyat ígérnek. A dopping a sport rákbetegsége. Gyalázatos embereknek tartom azokat az edzőket, orvosokat és sportolókat, akik részt vettek, vesznek benne! Meggyőződésem, hogy a mai élsportolók döntő többsége használ valamilyen teljesítményfokozót, a kérdés csupán az, le akarják-e buktatni őket vagy sem. Mert komolyan gondolhatja-e bárki, hogy kizárólag azok doppingolnak, akik megbuknak, azok viszont, akik csak néhány századdal, centiméterrel maradnak el mögöttük, olyanok, mint a ma született bárány? Ha azonos mércével és alapossággal vizsgálnának meg minden sportolót a világversenyek döntőiben, akkor lényegesen nagyobb lenne a lebukottak száma, mint a tisztáké!

Kapsz majd ezért a kijelentésedért hideget-meleget!

Ugyan. Most mondom neked, még egy telefonhívás sem lesz.

Az újságírás sem túl könnyű műfaj… Hogyan kerültél a szakmába?

Zárt világ volt akkoriban a média, borzasztóan nehéz volt bejutni egy-egy laphoz. E tekintetben a legnagyobb csalódást számomra a Nemzeti Sport elődje, a Népsport okozta. Ott próbálkoztam ugyanis először, de kurtán-furcsán elutasítottak. Rövidesen kiderült, hogy miért. Korábban volt egy politikai ügyem, ami miatt Budapesten nem lehettem újságíró. Mivel mindenképpen a sport közelében akartam maradni, és szabadságra vágytam, kivártam a sorom, diplomásként is végig kellet járnom a szamárlétrát. Gyakornokként kezdtem, voltam sordíjas, később munkatárs, majd rovatvezető s végül főszerkesztő. Olyan zseniális újságíróktól tanulhattam, mint Zsolt Róbert vagy Dávid Sándor. Manapság a mérhetetlen liberalizmus és igénytelenség miatt felkészületlen, a magyar nyelvvel nagy harcban álló ifjak is bekerülhetnek szerkesztőségekbe, olyanok, akik korábban – már bocsánat – talán még olvasók sem lehettek volna.

Mi jut eszedbe, amikor kimondom: Margitsziget...

Csodálatos baráti közösség! A mai napig a Nemzeti Sportuszoda úszókollégiumában eltöltött évek élményeiből táplálkozom. Szeretettel gondolok azokra a különleges egyéniségekre, akikkel a hatvanas években ott összehozott a sors. Bárkivel futok össze közülük, olyan érzésem van, mintha tegnap beszélgettünk volna legutóbb.

Nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, életed másik legszebb időszakát Szegeden töltötted?

Amikor rájöttem, hogy az Újpesti Dózsa nem az én sikereim színtere lesz, elkezdtem gondolkodni, merre vegyem az irányt. Miután elég sokat seftelgettem akkoriban – valamiből ugyebár meg kellett élni… –, beugrott, hogy Szegeden van vízilabdacsapat, van egyetem, közel van a jugoszláv határ, ami csodálatos lehetőséget biztosít az üzleteléshez. Ha valahol, akkor Szegeden ki tudom magam futni. Azonnal megkerestem jó barátomat, Csapó Gábort, úgy gondoltam, ketten együtt lehetünk igazán eredményesek. „Dudi” visszakérdezett: mit kellene ott csinálni? Mondtam neki, hogy van ott egyetem, pólócsapat és a többi… Belement. Ő sem bánta meg. Szenzációs, feledhetetlen idők következtek. Egyetemre jártunk, vízilabdáztunk, éltük a világunkat.

Kiegyensúlyozott, nyugodt és boldog embernek látszol. Valóban az vagy?

Tökéletesen. Csodálatos feleséggel, Dörikével ajándékozott meg a sors, nemrégiben ünnepeltük harmincötödik házassági évfordulónkat. A legnehezebb időszakokban is kitartott mellettem, nagyon sokat köszönhetek neki. Három nagyszerű fiunk született, Márton, Áron és Gáspár már régen a saját útját járja, megtalálták helyüket a világban. Legkedvesebb hobbim a vadászat. Amikor vállamra akasztom a puskámat, s elindulok az acsai terepen, megszűnik a külvilág. Örömmel tölt el a tudat, hogy az élet szinte minden területén sok-sok barátra tettem szert. Talán nem véletlenül…