Szeretik őt, és ő is magát

Az interneten sok millióan látták a felvételt: a Milan és az Inter derbije előtt a fekete-kékek frontembere, Zlatan Ibrahimovic percekig froclizta a kezdőrúgásra készülő, sérülése után nemrégiben visszatért Ronaldót. Ibrahimovic nem nyújtogatta a nyelvét, nem vágott pofákat, de amilyen gúnyosan, öntelten nézett a brazil szemébe, azért kevésbé civilizált helyeken lelkiismeret-furdalás nélkül agyonlövik az embert. A bosnyák-svéd azonban nem zavartatta magát, pontosan tudta, hogy Ronaldo már a múlt, ő pedig a jelen csillaga. Szinte egymaga nyerte meg a bajnokságot az Internek: amikor sérült volt, a Roma tíz pontot hozott a milánói egyleten, ám a legnagyobb szükség közepette Parmában csereként beállva rúgott kettőt, s szerezte meg csapatának a veszni látszó scudettót.

Huszonhat éves korára félisten lett – nemcsak az Interben, hanem a svéd válogatottban is. Mert az már a görögök elleni mérkőzés bemelegítésénél látszott, neki mindent szabad. Míg társai láthatóan maximális koncentrációval készültek, a jó Zlatan lazábbnak tűnt egy harmincéves ékszíjnál. Csak egy apróságra figyelt oda nagyon: nehogy úgy érjen a labdához, ahogyan azt más is tenné. Belsővel, csűddel, külsővel, fejjel sehogy sem akart passzolni, minduntalan talppal, térddel, vállal, négyöt dekázás után továbbította a labdát.

És hogy élvezte!

Az új gyakorlatokat mindig ő kezdte el, a rutinosabb svédek, Olof Mellberg, Henrik Larsson zokszó nélkül beálltak mögé. A kapura lövéseknél elsőből viszont utolsó lett: nyitányként megküldött labdája mosolyt fakasztóan dadogósra sikeredett, másodikra a kínálkozó bal helyett jobbal spiccelt a kapus ke-