Hajnali három óra volt, ami kor a Manchester United társulata a győztesen megvívott Bajnokok Ligája-döntő után visszatért moszkvai szállására. A halálosan fáradt, ám láthatóan mámoros futballisták gyorsan eltűntek tizedik emeleti szobáikban, hogy aztán röviddel később, immár átöltözve, Sir Alex Ferguson menedzser vezetésével bevonuljanak a Crowne Plaza Hotel első emeleti különtermébe, ahol a feleségek, barátnők és az egyesület vendégeinek társaságában – mintegy háromszázötvenen – fergeteges bulizásbakezdtek. Folyt a Veuve Clicquot Ponsardin Brut pezsgő, a hangszórókból a nyolcvanas évek és napjaink popslágerei bömböltek, a középhátvéd Rio Ferdinand az erkélyre kiállva együtt kántálta az esőáztatta éjszakában a szálloda köré gyűlő MU-drukkerekkel, hogy „…Manchester, la, la, la”. Aztán az éjszaka fénypontjaként a társaság, még a klublegenda Sir Bobby Charlton is, együtt énekelte a francia lemezlovassal, Laurent Wolffal a No Stress című nótát.
A személyzet szerint a többség reggel hétig bírta, s már délelőtt tíz volt, mire a kemény mag aludni tért.
Sir Alexről – mondták a szemtanúk a Guardian tudósítójának – legelvakultabb rajongói sem állíthatják, hogy úgy táncolt és énekelt a moszkvai luxushotelben, mint Gene Kelly fénykorában. Viszont ugyanaz a boldog mosoly terült szét az arcán, mint a Premier League megnyerését követően. Nem véletlenül: ő, minden idők egyik legzseniálisabb és legsikeresebb futballedzője presztízskérdést csinált abból, hogy csapata méltóképp, tehát BL-győzelemmel tisztelegjen a Manchester United fél évszázada repülőbalesetet szenvedő legendás alakulata meg a klub negyven esztendővel ezelőtti első BEK-sikere előtt. „Ne várd a májust” – énekelte a nyolcvanas évek legelején Zorán, Sir Alexnek azonban bizonnyal kedvence az év ötödik hónapja. A klub első BLgyőzelmét 1999. május 26án – mellesleg az edzőikon, Sir Matt Busby születésnapján – harcolták ki a „vörös ördögök”; május 11-én, amikor a Wigan ellen véglegessé vált a bajnokság megnyerése, éppen 25 esztendővel voltunk Sir Alex Ferguson első európai kupasikere után (az Aberdeen lett KEK-győztes Göteborgban a Real Madrid ellenében).
No és a Crowne Plazában még nyugalma volt, nem faggatta boldog-boldogtalan arról, mikor int búcsút a kispadnak. Azóta a tőle megszokott skót furmányossággal annyit elárult: „Hetvenévesen már nem edzősködöm.”
(Ami rögvest további találgatásokra ad okot, hiszen majd csak 2011ben lesz hatvankilenc, azaz még legalább három esztendeig vezényelheti a Unitedet. S ha valóban kitart addig, 2011-ben egyben manchesteri pályafutása negyedszázados évfordulóját is megünnepelheti.)
Lelépési szándékát amúgy azzal magyarázta, hogy rohannak az évek, s most már tényleg időszerű lenne több időt töltenie feleségével, Cathy asszonnyal, aki hat esztendeje még rábeszélte a folytatásra.
Az idő múlása ellen Sir Alex sem tehet semmit, viszont a szakmai motiváltságából túl a hatvanon sem veszített. Rögvest a moszkvai diadal után azt fejtegette, hogy „…egy nappal a döntőt követően a siker már a múlt része, s máris – természetesen az eddigieknélis nagyobb reményekkel – a következő szezonra kell összpontosítani.” Nem is titkolja, nagy álma a földkerekség legtehetősebb klubjaként számon tartott Real Madrid uralmának megtörése. S ebbe éppúgy beletartozik az Old Trafford bővítése 6500 férőhellyel – s ekként a befogadóképesség feltornászása 83 ezresre (a madridi Santiago Bernabéu lelátóira 80 400 drukkert engedhetnek be) –, mint a spanyol elitklub szakmai lekörözése.
„ G y ű lölöm, hogy úgy kell gondolnom a Realra, mint olyan klubra, amely képes elszipkázni a legjobbakat is – utaltegyúttal a Cristiano Ronaldo körüli zűrzavarra is. – Van egy mozifilm, You’ve Got Mail a címe, ami arról szól, hogy egy szupermarket sorra tönkreteszi a környékbeli kis üzleteket. Nos, mi nem akarjuk a kisbolt szerepét eljátszani.”
Annak, hogy Sir Alex most, a csúcson sem veszi a kalapját, persze több magyarázata lehetséges: imádja a futballt; rajong a klubért; megszállottan munkamániás; a moszkvai BL-diadal után még egyszer fel akar építeni egy sikercsapatot; szeretné utolérni a trénerzsenit, a néhai Bob Paisleyt, aki három alkalommal (1977, 1978, 1981) vezette BEK-győzelemre a Liverpoolt. Hanem van itt még valami. Mégpedig félelem a fölöslegessé válástól, amiről a minap ezt mondta a Telegraphnak: „Idegeskedik az ember amiatt, mit is kezdjen magával. Túl sok példa van arra, hogy igen gyorsan koporsóba fektetik azokat, akik felhagynak a munkájukkal, amely addig éltette őket.” A skót mágus ráadásul a közvetlen környezetében tapasztalhatta meg, miféle sokkhatást vált ki az aktív emberekből nyugalmazásuk. A történet szenvedő alanya Sir Alex édesapja, akinek egy héttel a nyugdíjba vonulása után, a hatvanötödik születésnapja tiszteletére ebédet adott Glasgow-ban munkahelye, a Fairfields hajógyár. Három-négyszáz kollégája, valamint a főnökei vettek részt az ünnepségen; az akkor még ifjú Alex Aberdeenből ruccant át a jeles alkalomra a fővárosba. Mindenki remekül érezte magát, ám egy héttel később édesanyja azzal hívta fel fiát, hogy a papát erős mellkasi fájdalmak miatt meg kellett röntgenezni. Alex azzal nyugtatta magát, magukat, hogy bizonyosan az átélt izgalmak viselhették meg apját. Ám a tüzetes vizsgálat rákot mutatott ki, ami egy év alatt el is vitte Alexander Fergusont…
Bár nem tudni, mit hoz a jövő, úgy fest: ha egészsége engedi, Sir Alex manchesteri visszavonulása után sem a dologtalan nyugdíjasok életét éli majd. Legalábbis Lord Coe, a 2012-es olimpia szervezőbizottságának elnöke arra ösztönzi, vállalja el a londoni játékokra a brit futballválogatott irányítását.
Nem akármilyen zárszava lehetne ez briliáns karrierjének.
